Dallos Szilvia Utószinkron című drámakötetének első kiadásáról írta Réz Pál: „Az írónő kitűnő érzékkel találta meg a történetet, a sohasem volt, nemlétezhető, de éppen képtelenségében oly kifejező színházi szinkronelőadás rémisztő-mulatságos motívumát, és hozzá az 50-es évek jellegzetes alakjait: gátlástalanságát, kegyetlenségét funkcinevetés mögé rejtő kedélyes hóhérsegédet, a cinizmust kényszerű álarcként viselő fél- vagy negyedtehetséget, a kenyeréért, sőt életéért reszkető kisembert, akinek megalkuvásait fortélyos félelem igazgatja, mégis kimondja, félve és félre, hogy ez a nyelv – és a nyelvére mutat – nem erre a nyelvre van idomítva. […] A fergeteges jelenetek után, a dráma végén nem bohózati vég következik: egy koncepciós pert kellene szinkronizálniuk a szerencsétlen, megnyomorított színészeknek. A játék, ha eddig nem tudtuk volna, vérre megy.”
A második kiadás függelékben olvashatjuk a darab elő- és utóéletét, kezdve a 2001-es Különdíjhoz kapcsolódó dokumentumokkal, folytatva a Tivoli-előadáshoz keletkezett kritikákkal és egyéb különlegességekkel.
