Lassan félévszázada ismerem a szerzőt, aki fiatalon elcipelt Brády Zoltán (hétfői) irodalmi szakkörébe. Sokunk azóta is hű maradt az (újság)íráshoz… Pubertáskori barátom a költészettől az ógörög nyelvig és a nemzetközi históriától a kárpát-medencei múlt titkaiig számos terepen mozog otthonosan. Gimnáziumi osztálytársammal Ivánnal a 70-es évek derekától koptattuk együtt az iskolapadot. Ő volt a (sokkal) jobb tanuló, s a minap egy új, 270 oldalas könyvét dedikálta nekem. Ennek „Lectori salutem!”-jében azt olvasom, hogy összegyűjtött tanulmányainak friss kötete „hebraisztikai-judaisztikai tárgyúak, ám… nem a korai magyar, hanem a még korábbi egyetemes történelem és művelődéstörténet összefüggésében”.
Aki kézbe vette dr. Uhrman Iván 21. században született műveit, az már előre tudja, hogy nem habkönnyű témákkal cicázik a szakállas szerző. Előző munkája a Kazárok, magyarok, zsidók címet kapta. Ennek szellemében íródott a folytatás. A pogányokat és keresztényeket is látókörébe olvasztó szakember emígyen vall a régi korok szeretetéről, kutatásáról: „Hogy miért maradtam a zsidó, illetve a korai magyar kultúráknál?… Mert amennyire magyar és amennyire zsidó vagyok, annyira vagyok európai is. (József Attilával szólva: …fehérek közt…)”
