A Földi Paradicsomunk élénk színezete
Egy ideje elvegyül emberbaráti vérrel.
Mire majd észreveszik, úgyis már késő.
A vétkes máskor, és most is ezzel érvel.
Egymás vérét kiontja még mindig
A sértett ember, az emberfia ellen.
Minden ártatlanul hullajtott cseppet,
Az Anyaföld nagy szégyenében elnyel.
A testvéri traktor szántja a városi utcát.
Márpedig a gazda abba semmit sem vet.
A harcoknak kellene immár véget vetni,
Mert rögtön itt van nyakunkon a kikelet.
A Dicsőséges Vérszerződésünk óta,
Rég megpecsételődött a mi sorsunk.
Hullajtottuk eleget szeretett hazánkért,
Az Isten hozta béke lett a mindennapunk.
Korszerű technika feszül ma a másiknak.
Naponta új vermeket ásnak egymásnak.
A haduraknak ha úgy tartja kénye- kedve,
Sok ártatlan beleesve ott is van eltemetve.
A történelmünk lapjai úgy összeragadtak,
Hogy szétválasztani restaurátor kell annak.
Alig van olyan korszak, ami mentes a vértől,
Csoda, hogy létezünk, az Isten kegyelméből.
Vétkes, aki nem veszi minezt komolyan,
Kajánul, kétbalkezes hírében tetszeleg.
Igazi békejobbot nem képes így nyújtani,
Gyámoltalan, mint a nem kívánt gyerek.
A sok ártatlan ember kiontott vére
Festette vérvörösre a harci zászlókat.
Az ötágú csillagot is jól belemártották,
Félelmükben rettegtek a meggyalázottak.
A vérbosszú csak újabb gyűlöletet szül.
A vérszomjas üvöltés csak kihal egyedül.
A megbékélés már új haragot nem forral,
Igyuk meg az áldomást egy jó vörös borral!
