Visky András két éves sem volt,amikor apját börtönbe vetették Romániában, a családját pedig a Delta-vidékre száműzték. Két tucatnyi könyvet írt, negyven Kolozsvárott az ottani színházban bemutatott darabnak volt a dramaturgja, és hagyta múlni az időt (Az úr csodásan működik, de rejtve), míg két éve megjelent a Kitelepítés, majd most az Illegálisok című remekműve. Az előbbiben családjának életét az internáló táborban, ez 20 évig íródott, míg az utóbbi a 22 évre elítélt lelkész apjának börtönbeli életéról szól, amely „kiszakadt belőlem két év alatt”. Visky András június 12-én a KULT7 vendége volt.
– Azt mondta a minap, hogy „nekem nincs ’56-om“, miközben a magyar forradalom vezetőit Romániában tartották fogva, az ön református lelkész édesapját 1958-ban 22 évre ítélték. Más történet, más ország, de ugyanaz a történelmi korszak.
-A magyar forradalom kitörése után fél évvel születtem, a társadalom egészét átható szabadság boldogságából semmi nem jutott nekem, a megtorlásból valamivel több. Nem csak apámnak, nekem is és hat testvéremnek is jutott hatósági bizonylat arról, hogy eltökélten agitálunk a rendszer ellen. Én akkor kétéves voltam. A kitelepítési kartotékomban például az szerepel, hogy ellenforradalmári (contrarevoluționar) szervezkedésben értek tetten. Budapesti születésű és ott felnőtt anyám határon átdobott forradalmi ügynöknek számított már az ötvenes évek elején, amit később a horthysta hírszerző vádjával is kiegészítettek. A különbség a két ország között az volt, hogy nem csak a kommunista rendszer, hanem Nagy Románia ellenségei is voltunk.
-Márton Áron püspökről olvastunk, Tőkés Lászlót láttuk, a bethánizmusról viszont semmit sem tudunk. Igaz, hogy a romániai református egyház nem vállalta fel a bebörtönzött lelkészeket a rendszerváltás után?
-Pedig hallhattak volna, de hát a 89-es politikai változások dramaturgiája lehetővé tette a kisebbségi közösség csaknem egészének, hogy Tőkés László palástja alá bújva, elhárítsa a minimálisan emberi szembenézést a saját szerepével a Ceaușescu-diktatúra fenntartásában. Elszaporodtak például azok a vélekedések a sajtóban, hogy a magyarok többet szenvedtek a diktatúrában, mint a románok, tehát csaknem észrevétlenül szenvedésmérő instrumentumok birtokába jutottunk, és összehasonlítónak véltük az összehasonlíthatatlant, valamint mérhetőnek a mérhetetlent. Pogány fölvetés, van részünk belőle mindmáig. És akik szóba hozták az egyház megalkuvásait, mint apámék, sőt hamarosan dokumentumokkal is igazolni tudták, hogy a vezetők és az elszaporodott ügynöklelkészek nemcsak egyetértettek, hanem még javaslatokat is tettek a hatalomnak az egyház minél hatékonyabb megtisztítására az ellenálló lelkészektől, sőt a tisztséget sem viselő egyháztagod elnémítására, nos akkor mindjárt időszerűtlennek minősültek. Ismét. Új egyházi személyi kultusz bontogatta szárnyait tájainkon, az ellenálló bethánisták pedig ismét ellenségekké váltak. Elképesztő vádakkal illeték őket, sem tartalmában, sem strukturálisan nem különböztek ezek az 50-es vagy 80-as évek hatósági retorikájától. Én a 90-es években lettem bethánistává, és ezt az új egyházi személyi kultusznak köszönhetem. Nem vagyok túl hálás érte, de jól jártam. A bethánisták most is ott vannak, ahol voltak. Azok, akik. Felbecsülhetetlen spirituális hagyatékkal bírnak. Amiként kezdték, végig azok maradtak. Nem is olyan régen egy Ceaușescut fennen dicsőítő ügynökfőpaptól kértek hivatalos külsőségek között bocsánatot az egyházi elöljárók valami hátratétel miatt, egy olyan főpaptól, aki ráadásul a legsötétebb korokban püspökhelyettes lehetett. A bethánisták hivatalos szóba hozásától azóta is rettegnek. Mert akkor valami másról is kellene beszélni. De hát miért hánytorgatnánk fel a múltat, mondják. Akkor viszont elégedjünk meg azzal, hogy a múlt rövid pórázon tart bennünket. Mármint az egyház egészét. Amely, de hiszen látva látjuk, csak államegyházként tudja magát felfogni.
-A Kitelepítés arról szólt, hogy ön és hat testvére az édesanyjukkal a Delta-vidéken, egy internáló táborban éltek, az Illegálisok viszont édesapja meghurcolásairól, börtönéveiről íródott. Mit tudhat ön erről, honnan szerezte az információit? Az édesapja mesélt róla vagy inkább levéltárakban kutatott?
Hosszú évek óta gyűjtöm a bethánisták börtöntörténeteit, nagyon érdekelt, hogyan éltek a letartóztatásuk előtt. Honnan vették például a bátorságot, hogy a legsötétebb ötvenes években erdőkben szervezzenek konferenciákat. Elképesztő leleményességgel segítették egymást, egy valóban szabad és hatékonyan ellenálló közösség képét mutatták. Megismertem személyesen őket, már a börtönévek után persze, hiszen jártak hozzánk. A saját áldozatvállalásaik feltárásában nagyon szemérmesek voltak, a másokéról viszont csillogó szemekkel beszéltek. A mások szeretetéből és önveszélyes nagyvonalúságából való részesülés sokkal fontosabb emlékük maradt, mint a részesítés, mint a saját szerepük. Csodálatos emberek voltak. Szellemesek, bátrak, tiszták. És nagyon emberek. Akik a gyarlóságaikat nem rejtették világmegváltó szónoklatok mögé. Egyikük sem faragta életében a saját szobra talapzatát. Az evangéliumokban vibráló boldogságot ragyogták szerte. De ebből a történetgyűjteményből végül nagyon kevés kerülhetett be az Illegalistákba. Kommunista titkosszolgálati anyagokat kutattam, mígnem visszajutottam a királyi titkosszolgálatok dokumentumaihoz. Akkor aztán rám zuhant a történetmondás iszonytató felelőssége. A nagy kontextus. Az elháríthatatlan valóságrekonstrukció. Azaz a valóság kötelező tisztelete. Azé a valóságé, amely mindegyre rejtőzködik előlünk. De az igazságbeszédnek valahogy nem áll ellen mégsem: engedi, hogy elmondható történet váljon belőle.
-A legjobb védekezés a feltámadás, de tényleg nincs a szabadságnak alternatívája?
A szabadságnak a szabadság az alternatívája, ezért aztán ebben a folyamatos dinamikában élünk. A szabadságnak nincs rögzíthető nyelve, hanem csak keletkező nyelvvel bír. Nem állapot: létrejövés. Látva látjuk, időről időre milyen könnyen elhárítjuk a szabadság kihívásait. Előbb csak elkényelmesedünk, GDP-szorongókká válunk, utána meg elkezdünk félni. Nehéz szívvel ismétlem meg, de hát minden esetben önmagammal szemben teszem: szabad ember az, akinek nincs veszíteni valója. Márpedig mindenkinek van. Én nem jó, hanem szabad emberek közösségében nőttem fel. Akik óriási tétekkel játszottak. A súlyát sokszor érezték ennek, de a pátoszát sohasem.
-Ön mondta egyszer, hogy a református egyház görcsösen katolikus egyházként akar viselkedni, de képtelen rá. Ez az utóbbi 16 évben sikerült, úgyanúgy befeküdt az illiberális rendszernek.
-Államegyházi mintákkal és tapasztalatokkal bírunk, csaknem kizárólag. Ha esetleg nem, akkor elszórt, sőt olykor hatalmi eszközökkel elszigetelt, sőt üldözött kritikai közösségekre érdemes gondolnunk. Vannak ilyenek, hála a szeretet Istenének. Arról is beszéltem már a nyilvánosság előtt, hogy ez a református püspöki rendszer hungarikum. Háromszor hat év a püspöki mandátum, csoda-e, ha nem adódott még arra példa, a legtehetségesebb püspökök esetében sem, hogy ne a pozíció hatalmi megszilárdítása kösse le az elöljáró minden erejét. Nem ismerek jó, tisztesség ne essék szólván, progresszív püspöki történeteket a református egyházban. Megszállott pártalapító vagy az egyházat hatalmi projekteknek kiszolgáltató püspököket annál inkább. Nem túl finnyásak a püspökeink, legyen a menü náci vagy kommunista, esetleg ezek kifejezetten eredeti transzfigurációi: jöhetnek mind. De hát itt méltánytalan csak a püspökökről beszélni: zsinati mandátummal bírnak, amit tesznek egyházi nézőpontból bizony legitim. Akkor most már csak az a kérdés, honnan meríti legitimitását ez az evangéliumi nézőpontból lényegileg illegitim berendezkedés? A szaporodó püspöki bronzok is azt hirdetik, hogy a magyar református egyház súlyos konfliktusban él a saját teológiai meggyőződésével. Rossz lelkiismerettel él, nem csak eltűri, odaadóan támogatja is a bálványimádást.
-A Bethánia mozgalom eleve halálra volt ítélve, hiszen házi bibliaórákat szerveztek, szegényeket láttak el, vagyis szembeszálltak a kommunista állammal. Az ön édesapja tudhatta, hogy mit vállal és hogy várja a börtön.
-Tudván tudta, és azt is, hogy nem csak őt szemelték ki a rohamosan közeledő demonstratív megtorlásra. Lenyűgöző számomra az a – nevezzük most így – létezés iránti bizalom, amivel végig mentek az úton. Nehéz nekem belenézni ebbe a tükörbe. Szétszórták őket, aztán bennünket is, de megadatott nekik is és nekünk is, azoknak, akik akkor még gyermekek voltunk, hogy láthassunk még valamit szétszórt életünk értelméből. Elmondható, tovább adható történetté váltak. Emlékük áldott, a szó legszentebb és leghétköznapibb értelmében.
-Miközben kiadót is vezetett Kolozsváron, kitartott a pécsi Jelenkor mellett, amely 1994 óta megjelentette a könyveit, s az Illegalistákat is ők adták ki. A kiadóhoz volt hűséges, vagy egy szerkesztőhöz?
-Nekem intézményekhez nehezemre esik kötődni, emberekhez annál inkább. A kiadó pécsi, mondhatni hősi korszaka, amikor még a könyvkiadó és a Jelenkor folyóirat egy vállalkozásnak számított, Csordás Gábor volt az, aki a kortárs irodalmat egyszemélyes intézményként művelte. Önmagunk kortársává lenni nagy feladat, különösen a magyar, elragadóan és bájosan konzervatív kultúrában. Az első Jelenkor-korszak könyveit itt tartom magam mellett, karnyújtásnyira az íróasztalomtól, most éppen Balassa Péter Halálnaplóját olvasom újra. Ma is múlhatatlanul fontos a Jelenkor, a kiadó is, és a lap is. Időközben Nagy Boglárka jelenti számomra a kiadót. Ő egészen új könyvkiadást művel, amennyiben szerkesztőként a képzőművészeti szcénán jól ismert kurátori munkát végzi. A közös munka a szerkesztővel időközben nagyobb jelentőséget nyert, és ez nagy hasznára van az írónak és a könyvnek. A leadott kézirat nincsen „kész”, a közös munka tele van szépséges kihívásokkal. A publikált könyv nem egy „én”, hanem egy „mi”, és ez nagyvonalú üzenet az olvasónak. Ő is ennek a mi-nek a tagja. Elolvasva, befejezi a könyvet, életet ad neki, kezét fogva elindítja az úton. Elengedi az író, elengedi a kiadó, elengedi az olvasó. Hadd menjen.
