Miért tátong egy foghíjtelek a Rákóczi út kellős közepén? Mekkora villát kellett építtetni a Várban a századfordulón ahhoz, hogy korrupció gyanúja miatt megbukjon miatta egy politikus? Mit műveltek a kádári kéjnők a budai lankákon, és miért nem tettek szert Mata Harihoz hasonló hírnévre, miközben a III/I-es csoportfőnökség teljes gőzzel azon dolgozott, hogy minél több embert kompromittálhassanak a Mambo bárban?
Többek között ezekre a kérdésekre ad választ Kordos Szabolcs nemrégiben megjelent könyve, az Egy város titkai (Budapesti legendák – Legendás budapestiek). A felelevenített történetek között az a közös pont, hogy az esetek többségében még a közepesen tájékozott pestiek is találnak valami újszerű látnivalót a 41 fejezet alatt. Ez azért is jó hír, mert az idők során elég sok kiadvány kecsegtetett olyannal, amit ez a könyv is ígér a fülszöveg végén: „Az elolvasása után garantáltan nem tud majd végigsétálni úgy Budapest utcáin, hogy ne a város rejtvényeit keresse a homlokzatokon.”
Ilyesmiből rögtön három is eszembe jut, de ha kissé jobban megerőltetem magam, akár több is: ott volt Török András Budapest-könyve, amit évek óta szeretnék bédekkerként forgatni (annak ellenére, hogy utálom a bédekkereket), aztán ott volt az Art déco és a modern Budapest, amit viszont használtam is (a budapesti és a némi túlzással dunakanyari templomkalauzhoz hasonlóan), na meg persze Buza Péter és Sajdik Ferenc könyve, a Kószálunk a régi Pesten, ami inkább olvasnivaló, mint útikönyv, de hát egy jó útikönyv úgy is jó, ha az ember nem kirándul vele.
Nem bédekker
Hasonló a helyzet Kordos könyvével is: már a Török-féle Budapest magunkkal hurcolása is kicsit problematikusnak tűnik, egy ekkora, ilyen gazdagon illusztrált (a kötet fotóit Huszár Dávid készítette) könyvet az ember nem szívesen vágna be a hátizsák aljára, a formátum miatt pedig még a legnagyobb nadrágzseb is kizárt, de ez nem is akkora baj: az Egy város titkai inkább elő- és utóolvasmánynak javallott, nem kalauznak. A szerző 41 fejezetben 41 különböző budapesti helyszínt vagy jelenséget örökít meg, ezek között vannak ismertebbek és kevésbé ismertek is, de általánosságban véve azért mindenről tud újat mondani: míg a hasonló szándékkal, csak épp Sajdik illusztrációival megjelent Kószálunk főleg a történelmi anekdotákra, politikai ármánykodásokra és a különböző átépítésekre koncentrál (a nemzetközi és a nemzeti helyzet azóta persze fokozódott), Kordosnak simán belefér a Gellérthegy mellé egy nemzetközileg is ismert magyar graffitiművész ismertetése is, hiszen ő a mai várost (egyebek mellett a Király utcát) formálja többé-kevésbé aktívan.
A történetek pedig szerencsére kellően érdekesek. Persze változó, hogy ki miről hallott, a Mambo bár történetét én például nem ismertem, pedig a becsületsüllyesztőnek és kompromittációs helyszínnek szánt mulató körüli bénázás valóban izgalmas. Hasonló a helyzet a most már a Jegybank egyik alapítványának tulajdonában álló Hatvany-villával: halványan ugyan derengett róla valami a minimális művészettörténeti tanulmányaimból, de valahogy sosem kötöttem össze magamban az épületet a történettel. Ilyen a Róheim-villa is, ahol Tisza Istvánt megölték (bár ez azért talán ismertebb történet), illetve ilyen a húszezresen is látható régi képviselőház, Mikszáth Kálmán egykori munkahelye is, amiről az embernek rémlik, hogy hol van, de valószínűleg csak úgy elsétál mellette – vagy ahogy a Két Pisztoly nevű lebuj esetében előfordulhat, úgy járt arra, hogy azt sem tudta, hogy ott valaha egy hírhedt becsületsüllyesztő üzemelt.
Csáth Géza agya és a kivégzések
A könyvben akadnak eldugottabb látványosságok is, már ha ezek egyáltalán látványosságnak számítanak: kiderül például, hogy hol nyugszik Csáth Géza agya (legalábbis nagyjából), és az is, hogy hol lakott az a fül-orr-gégész, aki magyarként a Titanicra szegődött hajóorvosnak.
Vigyázat, spoiler következik: a Titanic elsüllyedt, Lengyel Árpád túlélte a szerencsétlenséget, de élete végéig nem heverte ki az emlékét. Egyébként a Rákóczi úton lakott, ugyanazon az úton, ahol egy olyan elátkozott telek is áll, amin magam is gyakran gondolkodtam: miért rohadhat kihasználatlanul a város kellős közepén egy szemlátomást értékes terület?
Ez nem igazán derül ki, de a múltja igen: annak idején kivégzőhely volt, aztán szanálták, most meg esik szét; lehetett volna ott hotel vagy parkolóház is, csak valahogy semmi nem jött össze. Korábbi filmélményeim alapján indián temetőre építkezni sem ragyogó ötlet, úgyhogy lehet, hogy jobb is ez így. (Természetesen lehet, hogy a filmek nem mindig mondanak igazat; ott, ahol lakom, régen állítólag temető volt, mégsem találkoztam még zombival vagy ilyesmivel – az viszont biztos, hogy legalábbis egyelőre a Rákóczin lévő foghíjtelek foghíj maradt.)
Ismeretlen ismerősök
Az érdekes felfedezések mellett vannak a könyvnek kevésbé izgalmasnak tűnő részei is: aki keni-vágja Budapestet, valószínűleg sok helyszínt ismer, ami viszont abból a szempontból nem baj, hogy ha nem is tud hozzájuk történeteket kötni, legalább maga az épület beugrik – Krúdy és felesége például abban a házban laktak a Körúton, amit magam is gyakran nézegettem, aztán a fene gondolta volna, hogy ilyen kultúrtörténeti izének számít.
A kötet, mint azt korábban is írtam, nehezen hordozható, nem éppen egy zsebkönyv, és viszonylag drága is; gyanús, hogy inkább egy dohányzóasztalon érzi jól magát, mint a terepen, de ezzel még nincs is semmi baj. Kordos a levéltárak feltúrásán kívül túlélőket és rokonokat is felkeresett a fejezetekhez, ami megint csak jót tesz a könyvnek: van benne valami olyan is, amire az ember magától nem, vagy csak nehezen jöhetne rá.
Közeli helyek
A bédekkereknek (még ha ez nem is az) van egy további átka: az utazós műsorokhoz hasonlóan engem például elkedvetlenítenek, mert ha nekiállok olvasgatni őket, a fejembe veszem, hogy azért csak meg kellene nézni azt a tizenkilencedik századi Alaszkát, belehallgatni valami jó jazzkoncertbe New Orleansben vagy épp csak sétálni egyet a Highgate temetőben, de aztán jön a rögvalóság, és rájövök, hogy már annak is örülhetek, ha eljutok Tatabányáig. Ez nyilván az olvasó földrajzi helyzetétől is függ, de útikönyvszerűségtől némileg szokatlan módon az Egy város titkai nem is annyira a turistáknak, mint inkább a helyieknek szól. A Gellérthegy persze nem olyasmi, ami mellett az ember úgy tudna elsétálni, hogy észre sem veszi, de egy csomó más látnivaló ebbe a kategóriába sorolható; a Fiumei úti temető magában még lehet egy népszerű célpont, ahol sok halottat (vagy legalábbis síremléket) lehet látni, de azt már kevesen tudják, hogy hol keressék Csáth agyát. Ez a 41 mikrotörténet azt is jól mutatja, hogy az omladozó vakolaton kívül mi mindent lehetne még kapargatni a pesti házakon – ezt a Ganz-kolónia példája vagy a Budapest100 programjai is jól mutatják.
A könyv kis túlzással a Budapest iránt érdeklődő, de nem a levéltárban élő helyieknek lehet kötelező olvasmány, leginkább a hirtelen ráismerés élménye miatt, míg mindenki másnak, aki még valaha be akarja tenni a lábát a városba, mondjuk ajánlott, már ha érdekli a történelem és a kultúrtörténet. A kötet, ha valaki tényleg a dohányzóasztal díszének szánja, szép is, de olvasni is érdemes: a néha kissé bulváros stílben előadott rövid történetek ugyan eleinte valóban inkább hasonlítanak egy magazin vasárnapi mellékletéhez, de a megszólalók, a helyszínekhez tartozó képek és az adatgyűjtés miatt valóban értékes olvasmánynak is számítanak, és még csak hardcore urbanistának sem kell lenni hozzájuk.
