A közelmúltban Berlin nyugati felében emléktáblát helyeztek el annak a lakóháznak a bejáratánál, ahol a két évtizede irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett magyar alkotó, Kertész Imre (1929-2016) élt. Címe: Meinekestraße 3.
A harmadik évezred elején tartósan a legnépesebb közép-európai metropoliszban telepedett le a magyar író. Míg a németek Theodor Mommsentôl (1902) Thomas Mannon (1929) és Heinrich Böllön (1972) keresztül az 1999-ben kitüntetett Günter Grassig és Herta Müllerig (2009) már többször is büszkélkedhettek irodalmi Nobel-díjas szerzővel, addig nekünk magyaroknak, húsz éve Kertész Imre hozta meg ezt a dicsôséget. A Nyugat-Európában és fôleg az NSZK-ban már ismert író jutalmazásának 2002. október 10-i híre tűzvészként söpört át a Frankfurti Könyvvásáron.
Az ösztöndíjjal éppen a Spree-metropoliszban tartózkodó – akkor novemberben 73. születésnapját ünneplő – művészt szabályosan megrohanta a nemzetközi sajtó. Az ifjú Prőhle Gergely, hazánk berlini nagykövete óriási virágcsokorral, kézzel írt levélben az elsők között gratulált Kertész Imrének. A magyar zsurnalisztáknak – köztük e sorok írójának – is örömét fejezte ki a rangos kitüntetés felett. A németül kitűnően beszélő irodalmi Nobel-díjasunk a 2002-es Frankfurter Buchmesse alatt és aztán is sok száz hosszabb-rövidebb rádió-,tévé- és újságinterjút adott. A „Sorstalanság” anno már karácsony előtt felkerült az európai Bestseller-listákra. A tekintélyes, hamburgi Der Spiegel magazin ekképpen méltatta októberben Kertészt: „Micsoda út attól az 1945. áprilisi naptól, hogy fiatal, 15 esztendős magyar zsidóként kiszabadult a buchenwaldi koncentrációs táborból, addig a csütörtökig, amikor 13 óra körül telefonhívás érkezett Stockholmból Berlinbe, tájékoztatva Kertész Imrét arról, hogy ő kapja az (idei) irodalmi Nobel-díjat! Az 1,1 millió euróval járó elismerést először ítélték egy a holocausztot túlélő és azt literális krónikásként felelevenítő írónak. Fő műve, a ,Sorstalanság’ (friss német fordításban ’Roman eines Schicksallosen’ vagyis ,Egy sorstalan regénye’ – M.G.) már régen világraszóló, s ez is egy hosszú út volt. Ennek a könyvnek a keletkezési- és hatástörténete maga is felér egy regénnyel. Az egykori auschwitzi és buchenwaldi fogoly Kertész, 15 évvel szabadulása után, 1960-ban, Budapesten látott hozzá, hogy papírra vesse történetét. A sztálinizmus megtapasztalt önkénye adta az utolsó lökést a könyvíráshoz: Kertész zsurnalisztaként elvesztette az állását, s az 1956-os magyarországi felkelés leverése eszébe juttatta, hogy mire képes a kegyetlen hatalom az emberekkel szemben. Ekkor lett eléggé érett ahhoz, hogy Auschwitzról publikálni tudjon.”
A kis példányszámban, Magyarországon először 1975-ben megjelent, majd a berlini fal leomlása óta németül is olvasható Kertész-regény és a szerző kálváriáját két évtizede számos sajtóorgánum felelevenítette. A szerénységét, humorát, eleganciáját a 2002-es és későbbi Frankfurti Könyvvásárokon is megcsillogtató magyar irodalmi Nobel-díjasról Marcel Reich-Raniczki az NSZK hajdan rettegett-szeretett, régen elhunyt (lengyel származású) kritikusa, a Frankfurter Allgemeine Zeitung nagy öregje is elismerően szólt a német tévében, „varázslatos”-nak nevezve Kertész stílusát.
