A Nemzeti Múzeum éléről nemrég kirúgott L. Simon László megtartotta akadémiai székfoglalóját a művészeti szabadságról és az intézményi autonómiáról, amelynek tanulsága, hogy az öncenzúránál nincs rosszabb. Igaz, igyekezett az öncenzúrát a Kádár rendszerre fogni, mintha erről nem lehetne leszokni, s nem a mostani kormánypárt idézné elő, hogy újra része a rendszernek, a NER egyik követelménye az értelmiségnek.Csák János nevét ugyan nem mondta ki, de azért odaszúrt egy-kettőt a miniszternek.
„Szeretettel gondolok azokra a pályatársaimra, intézményvezető barátaimra, akik jelezték, hogy itt lesznek, ám egy váratlan minisztériumi értekezlet miatt le kellett mondaniuk a részvételüket.Nehéz a magamfajtának ebben a törékeny egyensúlyban megtalálni a saját útjukat, pedig Isten rá a tanúm – és a sok-sok támogatóm, barátom, kritikusom és ellenségem –, hogy magam is szorgalmasan próbálkoztam. És hogy őszinte legyek, a naivitásom és életösztönöm olyan erős, hogy ezt a fajta próbálkozást sorozatos bukásaim ellenére sem adom fel. Annak ellenére sem, hogy akik sorsomról döntöttek, vagy nem értették, vagy nem becsülték a vívódásomat. Vagy nem láttak benne értéket, vagy éppen tartottak tőle, irigyelték a teljességre való törekvésemet.”
