Nekem a sok vitorlázó fiú közül
Az az ügyes, rátermett legény kell,
Aki a szédítően szűk szélcsatornában
Bátran ki mer hajózni énvelem.
Olyan szépen perdül, majd fordul,
Hogy maradó mintát rajzol a vízen.
Amit aztán egész életem során,
Az emlékalbumomban nézegetem.
A fővárosi főiskolán éppen végzős Tuti,
Egy jó kis széllel velem most akart kifutni.
Felszereltem, és már repültünk is délnek.
Ez tetszett a Balatonnak, hát még a vízének.
A Balatonszemesi kikötő nyugati fái,
A déli partról le sem veszik a szemüket.
Még mindig várják vissza azt a vitorlást,
Pedig már nem számlálják az évgyűrűket.
Az a forró nyári nap tele volt csodával.
Ameddig a többiek önfeledten hajókáztak,
Tutival valódi vendégei lettünk egy életre,
A Balatonszemesi komfortos vendégháznak.
Ahogy visszatértünk, a barátaink már vártak.
Hajóra szálltunk, dagasztottam a vitorlákat.
Tuti megkért, hogy ott a homokos parton,
Most kössek ki, ami fontosnak tűnt nagyon.
A sportos hajótesttel az Őszödi Strandon,
Szélsebesen felfutottam egy homokpadon.
Rögtön jövök, csak a szüleimmel beszélek.
Elmondom, hogy mi már egy test, egy lélek.
Megjött hamarosan, úgy fél óra múlva.
Igyekeztünk vissza, mert mintha borulna.
Amit mondott, a szülők nem örültek neki.
Készen állt számára már egy lebeszélt parti.
Késő délután felszállt egy sétahajóra,
A Csobánc elvitte, jó messze ki a Tóra.
Addig nézhettem csalódottan a Tuti után,
Amig a Naplemente visszabámult énrám.
Negyven év után szépen felhívtam telefonon.
Az emlékek még nem fakultak, így nyugtatgatott.
A szélcsatornában a kormányosé volt az egyedüli,
Akinek még most is tükröződnek művészi hajlamai.
