2024. április 14. (vasárnap) 05:42

Egy legendás páncélostiszt Izraelből

Többször szenvedett súlyos sérülést, többször menekült meg a halál torkából, és még mindig köztünk van – írtuk nem is olyan rég a 88 éves magyar származású Tuvja Ravivról – aki Révész Tamásként született a vajdasági Bajmokon -, az Izrael Védelmi Erők nyugalmazott ezredeséről, de néhány napja a „köztünk van” megállapítás már nem érvényes.
-Tuvja januárban Izraelben elhunyt – jelezte szomorúan régi barátja, Hajdú Katalin, aki segítette tavaly ennek a riportnak az elkészítését a híres páncélostiszt budapesti könyvbemutatóján. Ezt elevenítjük most fel, búcsúzva Izrael hősétől, aki annak idején, évtizedekkel ezelőtt, számos történelmi, sorsfordító közel-keleti háborúban vett részt a frontvonalban. Lelkesen beszélt arról, az akkoriban szinte naponta a világsajtó címlapjain szereplő veszélyes időszakról, ami végül is Izrael állam létét, megmaradását alapozta meg.
-Huszonhét évet szolgáltam a hadseregben, mindig az első vonalban, mindig a harckocsi tornyában – mondta. – Három nagy, igen jelentős háborúban harcoltam, az 1956-os, az 1967-es híres hatnapos, és az 1973-as jom kippuri háborúban, de végig harcoltam az 1967-1970 között dúló, úgynevezett ezernapos felőrlő háborút is. Katonai pályafutásom legtragikusabb eseménye az 1973-as jom kippuri háborúhoz kötődik, mert parancsot kaptunk a Sínai-félszigeten egy megerősített egyiptomi állás, az úgynevezett Missouri magaslat elfoglalására, ami lehetetlen vállalkozásnak ígérkezett az egyiptomi páncéltörő ágyúk kereszttüzében. Mi ezt pontosan tudtuk, de a feletteseink nem. A parancs pedig parancs, és engedelmeskedtünk, elindultunk a biztos halálba. Rengetegen haltak meg közülünk, én is alig úsztam meg… Katonai pályafutásam során az izraeli történelem olyan legendás alakjai voltak a parancsnokaim és fegyvertársaim, mint Haim Bar-Lev, akit második apámnak tekintettem, Aríél „Árík” Saron, vagy éppen Jichák Rabin, akik később a zsidó állam vezetésében is jeleskedtek.
Az izraeli katona sikereket nagyon egyszerűen magyarázza::
-A hit, a szív, az önbizalom és a fegyelem. S az önfeláldozás. Minden izraeli állampolgár tudja, bárhol is éljen a világban, hogyha kitör a háború, jönniük kell haza harcolni, mert ha nem fognak fegyvert, az országuknak annyi! Nekünk nem szabad veszíteni, különben Izraelnek egyszerűen vége, megszűnik, mint állam! De azt is tudjuk, hogy amerikai segítség nélkül, nem érhettünk volna el oly sok sikert annak idején.
Ennyi háborút, borzalmat átélve, hogyan viszonyult, viszonyul a halálhoz?
-Soha nem ismertem félelmet, mert egész életemben azon az állásponton voltam, ha már sikerült túlélnem a holokausztot, akkor mindennap ajándék nekem, ezért sosem érdekelt mikor halok meg – felelte.
Pedig Tuvja Ravivnak a közel-keleti háborúk után is bőven kijutott a veszélyből, hiszen ő vezényelte le a jugoszláv öldöklés alatt az ott élő zsidóság kimenekítését az országból – sokszor a nevére kiállított hamis újságíró igazolvány mentette meg az életét -, valamint az orosz zsidóság utaztatását Budapestről Izraelbe a kilencvenes évek elején. Ez utóbbinál fordult elő, hogy arab terroristák megtámadták az egyik szállító buszt a Ferihegy felé vezető úton, de nem sikerült az akciójuk.
-Több tízezer szovjet zsidót fogadtunk Budapesten – emlékezett. – Gondoskodtunk róla, hogy a repülőtéren és a pályaudvarokon az autóbuszok mellett teherautók is várják őket, így a repülőjáratokhoz hatalmas konvojok haladtak rendőri felvezetéssel. A gyorsforgalmi útnál az arabok egy robbanószerekkel teli kis autót helyeztek el, és mikor felé érkeztek a buszok, távirányítással felrobbantották gépkocsijukat, de elszámolták magukat, és „csak” a rendőrautóban ülő rendőrök sérültek meg. Szerencsére a tömegpusztítást, a céljukat, nem érték el.
Tuvja Raviv békésen élt Izraelben feleségével, három fia és kilenc unokája gyászolja.
Temesi László

Kirepült a tankból
„A háborúkban körülöttem hullottak az emberek, mint a legyek, csoda, hogy élek. Már az első, az 1956-os háborúban megsérültem súlyosan, amikor a harckocsim telitalálatot kapott, és felrobbant. Én kirepültem a tankból, a testem összeégett, ott akartak hagyni a szanitécek, mert azt hitték, meghaltam. Végül mégis kórházba kerültem, ahol meglátogatott Eszter, az első feleségem, de nem ismert fel, és készült kimenni a kórteremből, amikor utána szóltam, hogy én vagyok. Annyira összeégett az arcom és a kezem, hogy nem ismert rám, csak a tőle kapott nyakláncomról… ”

Kapcsolódó
Még több NAGYVILÁG…