A 20. század első felének két „villámháborúja” 1914-től másfél ezer napra, majd ’39-től még hosszabbra húzódott el. A tavaly előtt februárban az Ukrán Köztársaság ellen indított, véres, embertelen rapid roham sem lett a Kreml által megálmodott „Blitzkrieg”. Miként 110 esztendeje, úgy 1939-ben sem térhettek karácsonyra haza a külhoni frontokról a gyors győzelemben reménykedő fegyveresek és tábornokaik. 2024-ben pedig azt látjuk, hogy az ukrajnai húsdarálóba beterelt szláv testvéreknek – eddig – bő 800 nap sem volt elegendő, hogy legyűrjék egymást. Németországot – két világháború vesztesét – szinkronban „rúgdalja” a Nato és Brüsszel, hogy legyen bátrabb. Az 1945 után tacskóvá szelídített bonni/berlini köztársaságtól a harmadik évezredben megint farkaskutyás (leánykori nevén németjuhászos) vadságot várnának el szövetségesei és a hadiipar. Nagy biznisz a vérontás! Csilingel a pénztárgép…
Más. Az EU legnépesebb tagállamába – hivatalosan – már több, mint egy millió ukrán érkezett. Ám a beharangozott 400 ezres új lakásépítési tervvel befuccsolt a berlini kormány. S idén sem lesz megvalósítható a kvóta, miközben a menekültek elszállásolása is egyre nagyobb gond. A májusban újabb hat évre állafői tisztségébe „bebetonozott” Vlagyimir Putyint hűségesen támogató oligarchák némelyike, Pjotr Aven és társai, vélhetően döbbenten figyelik a jó két esztendeje tartó ukrajnai orosz beavatkozást. A háború miatti aggodalom nem annyira a mindkét oldalon tízezrével hulló/sebesülő áldozatoknak szól, hanem a szankciók miatti (esetleges) anyagi veszteségnek.
