Novemberben emlékeztünk meg (az 1961-ben épített) berlini fal leomlásának 34. évfordulójáról. A keletnémet és szovjet „elvtársak” már korábban is tettek kísérletet arra, hogy – szó szerint – „elszigeteljék” a főváros amerikai-brit-francia zónáit. A hitleri birodalom összeomlása utáni „első berlini krízisként” a (20. századi) történelem könyvek címlapjára került – bő 300 napos – Spree-parti, kommunista blokád a kivérzett poros-porosz település nyugati kerületeinek kiéheztetését célozta meg. 1948 nyarától ’49 májusáig napi 400 gramm kenyeret biztosított fejenként a lakosságnak a szövetségesek légihídja.
Ugyanennyi burgonya járt, továbbá tizedannyi hús (per/fő). Az 50-es évek küszöbén a zsiradék, a vaj, a sajt luxuscikknek számítottak West-Berlinben . Az amerikai-brit-francia övezetben melegedő helyek várták a polgárokat ’48 decemberétől. Hiszen egy személyre csupán 12,5 kilónyi szén/fa stb. fűtőanyag jutott azon a télen, amit szintén légiúton juttattak el a szövetségesek az elszigetelt Nyugat-Berlinbe. Takarékossági okokból – így a német krónikák – napközben az áram- és gázszolgáltatás is akadozott. Anno divatba jött a kényszerű, éjszakai sütés-főzés Charlottenburgtól Spandauig.
