A Bóra előszele

Családunk évtizedek óta Brac szigeten nyaral. A hely a béke maga. A vendéglő 50 méterre van, a zuhanyozó 500-ra, ez adja e történet alapját. Egész életemben fél hatkor keltem, így nem esik nehezemre hajnalban 2 nagy fürdőlepedő és strandszatyor segítségével a víz közeli stégen előkelő elhelyezés tulajdonjogát demonstrálni. Ezt követően jön a kávé, a bőséges reggeli és a hírek megtekintése a Duna Tv-n. Aztán irány a tengerpart.
Délben a feleségem fölmegy a szobába és vagy elkészíti az ebédet, vagy elkészíti magát, ha vendéglőbe megyünk ebédelni.
A nyaralás örömét egy apróság árnyékolja be: nekem 500 métert kell mennem ahhoz, hogy a rajtam lévő vizes fürdőruhát a zuhanykabinban szárazra cseréljem. Ezzel szemben a nők egy fürdőlepedő alatt átöltöznek, ügyesen lehúzzák a vizes fürdőruhát, a szárazat pedig ugyancsak látványos céltevékenységgel magukra csempészik. Ezután leveszik a fürdőlepedőt, és kész.
Nem szeretem a diszkriminációt. Egyébként is, amit a nők tudnak, azt a férfiak is tudják. Sőt, jobban…
Az emlékezetes napon a stég második sorában kaptam helyet. Dél volt, iszonyú meleg, feleségem már felment ebédet készíteni. Én vizes fürdőruhában érkeztem a tetthelyre…
Először a száraz fürdőnadrágot készítettem a nyugágy szélére, majd a fürdőlepedőt kötöttem meg lazán a hónom alatt. A nyíláson benyúlva lefejtettem magamról a vizes fürdőruhát, és mikor a bokámra csúszott, kiléptem belőle.
Ami ezután következett – a bohózat és a vízi revü keveréke – a világ bármely nagy varietéjában keresett műsorszám lett volna.
A Dolomitok felől hirtelen heves fuvallatokkal bejelentkezett a Bóra, ami első lépésként kikészített száraz fürdőruhámat repítette a tengerbe. A fiatalkori kézilabdából maradt gyors reflexszel kaptam utána. Ennek eredményeképpen a kioldódó fürdőlepedő került rólam a stég légterébe, mutatósan tovalibbent, majd tőlem 5-6 méterre a partnál a földön landolt.
Sajátos helyzet. Ott álltam anyaszült meztelenül, igen felfokozott, de eredményt nem hozó agyi tevékenységgel, hiszen nem volt mivel eltakarnom magam. Két tenyérrel történő elrejtő kísérletem (és az ezt követő bakugrálás a törölköző felé) figyelemfelkeltő volta miatt nem tűnt jó megoldásnak. Gyorsan rájöttem arra is, hogy tenger felé fordulásom viszont a déli féltekém udvariatlan közszemlére tételét jelentené, ezért erről is lemondtam. Egyetlen lehetőségem egy – a mennyből lehulló torinói lepel lett volna, – ezt viszont nyilván nem érdemeltem meg.
Vívódásomat a 20-30 velem szemben levő napozóágy vegyes etnikumú, nagyszámú nézőközönsége őszinte érdeklődéssel szemlélte. Nem volt választásom. Mintha ez a legtermészetesebb lenne, természeti állapotomban indultam törülközőm felé. Jó szándékú nézőim igyekeztek figyelmüket újra képes újságaikra fordítani.
Ember még ruhadarabnak úgy nem örült, mint én a fürdőlepedőnek. Magamra kapva, begyűjtöttem vizes fürdőnadrágjaimat (a tengerbe esettet egy szemmel láthatóan boldog bulgár turista kidobta nekem), és megcéloztam az apartmanunkat.
Másnap ragyogó napsütésben olvasok a nyugágyon. (Partközeli utolsó sor, mindenki előttem.) Csak remélni tudom, hogy körülöttem a vendégek, huncut pillantásokat váltva, egymás között nem azt suttogják, hogy: „Ez az a pali, akinek a Bóra tegnap elvitte a nadrágját.” Mindegy, próbálok TOM CLANCY-ra figyelni… ilyenkor nem szeretem, ha zavarnak.
Olvasás közben észlelem, hogy a tőlem jobb oldali nyugágyra bronzbarna görög bombázó érkezik. Természetes mozdulattal kötözi meg a hóna alatt a törülközőt, és gyakorlott mozdulattal cseréli le vizes fürdőruháját.
Tüntetőleg átfordulok a másik oldalamra. Vesztemre. A balra fekvő nyugágyak egyikén bizalmasan vigyorgó kövér amerikai, szemével kísérve az akciót, kezével egy beszédes találó mozdulatot tesz felém: Ennyi az egész, látod?
Legszívesebben pofán vágnám…