Mottó: ” Csukott könyvet ne vásárolj.”
J. Jouber
A székely nyelvben a „büdös gödör” annak a mesterségesen kialakított hegyi gyógybarlangnak a neve, ahová az öreg székelyek légzőszervi és egyéb testi bajaikat kúrálni járnak.Hajdan a pásztorok fedezték fel ezeket a gázkiömléseket. A barlang falainál egyszerű pad vagy lóca van, amin 1-2 órát üldögélnek és beszélgetnek. Közben gyógyulnak. Sok ilyen van Erdélyben.
Az ötven százalékos székelységet Anyától kaptam és végtelenül hálás vagyok érte. Ilyenkor Anyák napja körül, a fájó hiányhoz kapcsolódó személyes emlékeimen kívül, sokszor Erdélyhez kapcsolódó régi élmények is eszembe jutnak. Székely lét, székely lélek, székely szó. Szeretem.
Érettségi körül járhattam, mikor szüleimmel és erdélyi családi barátainkkal a Hargitára nyaralni mentünk. A társaság idősebb tagjai jókat beszélgettek, töltötték az időt. Nekem picit hiányzott a változatosság. Lementem „milátni” a büdös gödörbe. A fal melletti padokon három öreg székely ült, csendesen beszélgettek. Illendően köszöntem és leültem az egyik sarokba. Kicsit később megjelent egy negyedik öreg is, akit „Hol a súlyba tekeregtél idáig Márton?” – felkiáltással fogadtak, aztán elkezdődtek a történetnek. (Mint már említettem Anyám marosvásárhelyi székely így a diskurzus nem volt teljesen idegen.) Azért akadt, amit nem értettem teljesen. Valamit beszéltek, amit az egyik öreg így minősített: „Olyan jó ízű, hogy a zesszes fehérnép kukra pisil tőle.” A dolog érdekelt, így udvariasan rákérdeztem a zesszes jelentésére. Megmagyarázták. Megértettem. (zesszes = összes) Kérdésem nyomán azonban új beszélgetés indult. „Az úrfi hol van otthon?” – hangzott el a kérdés. Én Budapesten – válaszoltam, de nem kell úrfinak hívjanak, György a keresztnevem. Jól van György úrfi – jött a válasz. Aztán valami jó viccet nem tud-e otthonról? Az elkövetkező fél órában az összes eszembe jutó viccet elmeséltem, jelentős sikerrel. Igen élvezték, mondjon még mondták. Mondtam. Aztán sikerült egy olyat mesélnem amihez nagyon budapestinek kellett lenni, hogy értse az ember. Na, ezt nem értették, kicsi ideig magyaráztam, ők erre-arra rákérdeztek aztán röhögtek egy jót. Boldogan motyogtam: Végre leesett a tantusz! Mi az a dandusz? – jött a kérdés azonnal. Az egy olyan pénzdarab amit az utcai telefonfülkébe bedobva tud telefonálni az ember. Bárkivel? – kérdezték. Bárkivel – válaszoltam. Okos pénz lehet – szólt a minősítés.
Kedvesen elbúcsúztunk; „Aztán holnap jöjjön el a vágóhídra”, – hívtak. „Ott dolgozunk, szívesen látjuk.” Rendben, – mondtam még úgy sem láttam vágóhidat.
Másnap úgy 11 óra fele megtaláltam a vágóhidat.
Örömmel fogadtak: Jó, hogy jön György úrfi, éppen kész a meleg máj – mondták.
Jókora szelet kenyeret nyomtak a kezembe, aztán egy nagydarab sült májat. Megettem. Kértem még. Kétszer kaptam. Meg egy mondatot is: „Ezt most megettük, de egyet se búsuljon, jöjjön holnap is.” Másnap is mentem. Harmadnap is.
Azóta sem ettem olyan jót az életemben.
Eljött a búcsú ideje, udvariasan elköszöntem. „Aztán Mátyás bátyám, ha jövök még mit hozzak Budapestről? – kérdeztem.
Huncutan csillant a szeme, maga elé emelve két kezét mutatva a méretet, mondta: „Csak egy ilyen kicsi határkövet úrfi, csak egy ilyen kicsi határkövet.”
Értettem.
Erdély természetes és emberi.
Kár ezért a földért, kár ezért a népért. Én visszavárom őket.
Reménykedem.
