A magam szégyene…

Az elhamarkodott ítélet sosem jó. Az igazságtalanság bűn, s ha valaki elhamarkodottan dönt, akkor az néha akarata ellenére is, akár önmagának is keserűséget okozó bűnössé válik. Velem is történt már ilyen.
Az általam vezetett klinikán vagy betegosztályon a paraszolvencia sosem volt a betegellátás feltétele. Természetesen előfordult, hogy az elégedett beteg műtét után megjutalmazta az orvost. Ezt, – ha a betegről feltételeztük, hogy megengedheti magának – elfogadtuk, kérni sosem kértük. Sokszor előfordult, hogy valamilyen tárgy (könyv, ital stb.) volt a hála tárgya, néha a beteg személyes foglalkozásához (fodrász, vendéglátóipar), kötődött. Sohasem volt ebből problémánk. Házunk garázsába kis kocsibeállón keresztül lehet az utcáról bejutni. A kert ezen részét murva fedi. Az időjárás, a sár, a kocsi forgalma és főleg a kutyák a murvát sem kimélik. A murva tehát időnkét utánpótlandó.
A kutyák egyébként uralják a kertet. Nekünk egy van, feleségem Pankája, tarka német vizsla. Jóminőségű utódom, – bokros teendőire hivatkozva – azonban két további kutyát is tart nálunk, ezek is vizslák, biztosítják a mindennapi elfoglaltságot. Hármasban jól elvannak. Igen jól.
Értelmes kutyák. Képzésük rendszeres, heti egy alkalommal kiülök a fatuskóra, a kutyák körém, gyűlnek és értelmes szemmel figyelik, hogy próbálom elmagyarázni nekik az empíriókriticizmust, de nem nagyon érdekli őket. Műszakilag jobbak. Most már a bonyolultabb számzáraknál tartunk. És jó a modoruk is, az elegáns, drága kutyát sétáltató, mutatós, harminc év körüli hölgy minden nap óriási arénát rendezett. Lépnem kellett. Hangos versikét tanítottam a kutyáknak „A szép nőket nem ugatjuk, a szép nőket simogatjuk.” A hölgy elégedett mosollyal távozott, de másnap újra kezdődött minden. Megjelenésüket üdvrivalgás fogadta, bár időnként a kutyáim rám néztek, hogy mit szólok hozzá. Az ugatást a
hölgy elég rosszul viselte, amikor az ováció egy percre abbamaradt, a helyzetet értékelendő, megkérdezte, haját megigazítva „Talán nem vagyok elég szép?” „Őket kérdezze, nem én ugatok” – válaszoltam barátságosan, „de a másik oldali járda kisebb kihívást jelenthet.” Így is lett.
A kutyákkal viszont van egy nagy baj. A kutyák termelnek, és miután jólnevelt, okos állatok, a murvára termelnek, mindennapos elfoglaltságot biztosítva nekem. A humoros szomszéd, aki egyébként imádja őket, távolfalatokkal etet, előkapta a mobiltelefonját. „Felrobban az internet” – közölte, „csinálok néhány fotót. „A professzor kutyaszart takarít”. „Kevés értéke lesz,” – mondtam, „fordítva érdekesebb lenne, ha a kutyák takarítanának.” Röhögve eltette a telefont. A mindennapos akció azonban a murvaréteg elvékonyodását eredményezi, mint mondtam, a murva időnként pótlandó.
A szimpatikus beteget, – nevezzük Kovács úrnak – évek óta kezelem. Néha – ha van pár perce – beszélgetünk is. Jómodorú, kedves ember, sikeres cége van, építési vállalkozó. Egyszer ottlétemkor a rendelőben éppen feleségem telefonált, – ha nem operálok, őt mindig felveszem
és a lányomat is – a beszélgetés végén a telefonból kihallatszott a „ne felejtsd el a murvát” mondta.
„Megkérdezhetem, hogy milyen murváról van szó?” – kérdezte Kovács úr udvariasan. „A kertbe kell 5-6 zsák, de iszonyú cirkusz megrendelni, ilyen keveset nem szívesen hoznak, nem akkor, nem annyit, ki van otthon, bonyolult ez a dolog, – mindig odázom.”
„Ugyan már, professzor úr, ez nekem nem tétel, tessék mondani a címet, jövő héten odaviszi az emberem önökhöz.” „Köszönöm, nagy könnyebbség ez nekem” – mondtam, „vele majd rendezem.” „Eszébe ne jusson” – legyintett, „fogadja szeretettel.” Ezután a beteget két évig nem láttam.
A murva rendszeres tisztításakor reflexszerűen jutott eszembe Kovács úr. Az internetes murvarendelés bonyolultsága, időegyeztetése, cirkusza ellenére vagy két alkalommal sikerült beszerezni. Kovács úrban csalódtam, ha nem történnek dolgok, a mai napig minden udvartakarításnál keserűen jutna eszembe.
A délutáni rendelésen az asszisztensnő behívta a következő beteget. Nehéz léptű, idős férfi lépett a rendelőbe, ijesztő külsővel, fél feje behorpadva, bőrredősen, lassú mozgással. Valahogy ismerősnek tűnt, az ép arcfeléből egy régi tekintet nézett rám. „Megismer, professzor úr?” – kérdezte. „KOVÁCS ÚR!!! Mi történt magával? Foglaljon helyet! Hogy van?” „Két évvel ezelőtt a parkban sétáltunk a feleségemmel és a kutyánkkal. Leültünk pihenni egy padra. Aztán lefordultam, és csak a család elmondásából tudom – először egy nagy agyvérzés miatt operáltak, aztán különböző szövődmények miatt még háromszor. Az elmúlt két évből háromnegyed évet kórházban töltöttem, utoljára a koponyám felét rezekálni kellett, ezért ilyen furcsa a fejem.”
Beszélgettünk, biztattam. Jó természetű ember, bizakodó. Remélem, segíti a Jóisten is. Közben fokozódó mértékben elöntött a szégyen. Én két éven keresztül, míg ez az ember élet-halál között volt, murvát vártam tőle, és magamban felelőtlen ígérettel vádoltam meg. Azóta lélekben ezerszer elnézést kértem tőle. Tanuljunk a történetből.
A kis bűn is bűn.