Mottó:
„A gyermek emlék talán mosolyra kelt,
De megnyugszunk benne; szép volt s letelt.”
Arany János
Hatéves koromban költöztünk Budapestre. Azóta a város II. kerületében a Marczibányi tér környékén lakom. A tér fontos szerepet játszott az életemben, gyermekkorom boldog színtere, élményeim példátlan gyűjtőhelye. A katlan alakú térnek télen és nyáron megvoltak a maga programjai. Télen a környező meredek utcákból induló ródlizók, több száz méteren keresztül kitűnő terepen siklottak egészen a legmélyebb ponton levő fekete salakos futballpálya sarkához. Nyáron ez a pálya jelentette hétvégente a környék fő szórakozását, a szomszédos GANZ gyár és a közeli Statisztikai Hivatal városi kategóriájú futball csapatának mérkőzései jelentős számú nézőközönség előtt zajlottak. (HAJRÁ TÚRBÓ!) A négyszög alakú tér utcai részein pedig rendszeresen sétáltak esténként a családok. A Lövölde fölött az Iparitanuló Otthonig terjedő erdő patakjának partján régi légpuskámmal vizipatkányra vadásztam. A tér északi utcarészén hétvégén kis kocsiból fagylaltot árultak.
A Lövölde kert óriási bozótosában komoly harci tevékenység folyt. Egyszer rézbőrű ellenfeleimnek (Vad Bika és Izmos Farkas) „Megvagy Sápadtarcú, most meghalsz, vagy visszatereled a csordát!” felkiáltással sikerült elfogniuk és a vastag törzsű nagy fához kikötözniük. Negyedóra múlva a Krisztusi póz a napon kezdett végtelenül kellemetlenné válni és a kezeim is elzsibbadtak. Szerencsére Anyám jött haza a bevásárlásból: Erélyes fellépésére részben kiszabadultam, részben az indiánok visszaváltoztak Müller testvérpárrá, akik udvariasan segítettek a teli szatyrokat hazavinni.
MINDIG TÖRTÉNT VALAMI, A TÉR MAGA VOLT A KÁNAÁN.
Nem voltam nagyon jó gyerek. Ötödik elemista koromban kővel kidobtam a sarki villanyoszlop villanykörtéjét. Balszerencsémre ez éppen egy rendőr előtt történt. Az elkövető elfogásakor megjelent a helyszínen hazatérő Apám. Rövid, nem túl barátságos beszélgetésbe keveredtek melynek során APÁM a cselekmény sportértékére hívta fel a figyelmet. A rendőr először nem lelkesedett, de a kulturált dialógus eredményt hozott: megígértette, hogy többet ilyet nem csinálok aztán elengedett. Azóta nem dobálok ki villanykörtét.
(Pláne APÁM hatékony otthoni témakiegészítése után.)
Korosztályos népviselet 50-es évek
SNÚROZÁS
A tér jobb oldalán a pálya körül lankás, sűrű bokros domboldal volt, néhány tisztással. Ezek szolid – a tanárok által tiltott – szerencsejáték színhelyei voltak. Nevezetesen és elsősorban a snúrozásé. A játék lényege, hogy egy földre húzott vonalra pénzdarabokat kell dobálni. Aki legközelebb dobja az érmét a vonalhoz, az rázhatja „ki” az összes érmét összekulcsolt két kezében, majd a levegőbe dobja és megnevezi a fej vagy írást. A földre eső érmék közül a megnevezett oldalt mutatók magántulajdonává vállnak. Ezután rázhatnak a többiek.
Snúrozásban jó voltam. Egyszer tízen összejöttünk, mikor réz húszfilléresemet a vonalra dobtam, majd a „kirázott” érmék jelentős részét a „fejeket” zsebre tehettem. A példátlan vagyon elképesztő elhatározásra vitt. Határozott léptekkel mentem a Fény utcai közértbe és egy saját zsemlét vásároltam, majd átmentem Klári nénihez a hentesboltba, ahol a következő képtelen ötlettel álltam elő. „Tessék kettévágni a zsemlét és kérek bele egy szelet párizsit”, Klári néni élt a gyanúperrel és rákérdezett: „Van pénzed?” Büszkén mutattam a maréknyi aprót. Aztán megkaptam a kiszemelt zsemlét és hazaindultam kezembe gondosan elrejtve, hogy a példátlan dőzsölést valaki nehogy meglássa.
A KAPUFA
A téren a kiskapuzás az élet mindennapi lényegét jelentette. Veszel 4 tárgyat és leteszed egymástól 1,5 méterre, a pálya két végén. Ezek a kapuk. Két vagy három fős csapatok állnak fel, s a klasszikus labdarúgás szabályai érvényesek, csak középkezdés nincs. Müller Imivel verhetetlenek voltunk. Ő rendkívül mozgékony volt és kitűnően cselezett, én pedig távolról elég jól eltaláltam a kiskaput. Kidolgoztuk a haditervet, vagy Ő vitte ki szélre a labdával a két ellenfelet, amit aztán visszagurított nekem és én aztán távolról gólt rúgtam, vagy én csaltam a kapuhoz az ellenfeleket és akkor Imi kapta a labdát, amivel akár az ellenfél kapujáig mozoghatott. Szóval ment a dolog.
Estére vendégeket vártunk, így Édesanyám kettő darab két kilós kenyérért küldött a Fény utcai közértbe. Megvettem a kenyereket és hazaindultam. A térre érve megláttam Imit, aki két fiúval tárgyalt, majd mikor meglátott odakiáltott: „Ezek azt hiszik, hogy ellenfelünk lehetnek!” A dolog nem tűrt halasztást, felállítottuk a kapukat és elkezdtünk játszani. Már 4:1 – re vezettünk, amikor a saját kapunkhoz hátravontam a labdát, csalva az ellenfelet, eltervezve, hogy majd szöktetem Imit, amikor ismert, kedves, de nagyon dühös hangot hallottam: „Fiam, ez mi?” Meglepetten fordultam hátra és konstatáltam, hogy Anyám vádlóan mutat a földre és nagyon dühös. A két, portól szürke két kilós kenyér kapufa látványa borította ki.
Vágtattam újra a közértbe.
PARDON, TANÁR ÚR!
A Marczibányi téri iskola fogalom volt. Imádtunk oda járni. Jó és kedves tanárok, csomó eleven fiúcska, lassan cseperedő lányok. Hatodikos elemista lehettem, amikor az osztály példátlan szellemiségéről tanulságot téve komoly felkészülést igénylő játékot alakított ki. Az emeletre vezető lépcsők jobb és bal oldalát vastag oszlopok díszítették. Ha valaki háttal neki támaszkodott és lendületet vett, óriási pofont tudott adni annak, aki éppen felért a lépcsőn. Miután kétszer részesültem benne, csendben beálltam az oszlop mögé, lendületet vettem és… amilyen peches voltam, nekem az énektanár jutott. A Tanár urat nagyon szerettük (Skála Marci volt a beceneve) velem különösen jó kapcsolata volt, karénekes is voltam. Szóval ZSUMEX … Aztán rémülten vettem észre, hogy mi történt, odaugrottam hozzá, megöleltem és „BOCSÁNAT TANÁR ÚR, NE TESSÉK HARAGUDNI, VÉLETLEN VOLT!” kiabáltam. Furcsán nézett, nem tudta mit csináljon, aztán bosszúsan legyintett: „MIT HÜLYÉSKEDTEK, ÉS HA AZ IGAZGATÓ ÚR JÖN FEL A LÉPCSŐN?” Még belegondolni is rossz.
A LABDA KEREK…
Később a salakos futballpálya mellé, kézilabda pályát is építettek. Itt tartotta edzéseit csapatom a II. kerületi Sportiskola, (én voltam a legidősebb, elsős gimnazista), de itt edzett a GANZ gyár felnőtt női és férfi kézilabda csapata is. Néha edzőmérkőzést játszottunk egymás ellen. Mi nem ritkán a női csapattal (itt jobban ki lehetett próbálni a különböző játékfigurákat, a labda is kisebb, jobban fogható volt). Ágoston Gyuri csapattársam (később sokszoros válogatott, ezt egyébként a csapatból többen is elmondhatták) specialitása az alsó elhajlás volt. Pazarul csinálta, rengeteg gólt dobott így. Ha a védők időben kiléptek rá, jobb kézre adta nekem, én pedig lendületből, gyorsan a labda megfogása nélkül tudtam kapura lőni. A védők egy idő után ezt is kitanulták és megpróbáltak visszalépni.
Egyszer szokás szerint kaptam a labdát és sikerült villámgyors gólt lőnöm. Egy apró baj történt. A lövés után kezemet a lendület tovább vitte, majd akadályba ütközve landolt a közben visszalépett középső védő Kata formás jobb mellén. Megállt az idő. A játékosok is konstatálták, hogy mi történt. A női csapat egyes tagjai a szájuk elé kapták a kezüket, a nézők várták a fejleményeket, a cserejátékosok röhögéstől leestek a kispadról. Én visszakaptam a kezem és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Kitűnő edzőnk, a mérkőzés bírója sípolni készült, de Kata odaszólt neki: „NINCS BAJ, SÉRÜLÉS NEM TÖRTÉNT.” Ezután a középkezdéshez indult, de három lépés után mosolyogva visszaszólt: „NEM VOLT KELLEMETLEN, GYURIKA.” A hátralevő 4-5 percet komoran végigjátszottam, aztán bemenekültem az öltözőbe. Érdekes módon senki nem szólt semmit. Aztán belépett a Tanár úr, akit nem csak azért szerettünk, mert nekünk a világ legjobb edzője volt, hanem csípős humoráért is. Mosolyogva rám villantotta szemeit: „Nem is tudtam, hogy neked a pályán két kedvenc játékszered is van, a labda és Kata keble”. Akkor már humoromnál voltam: „Nem mindegy, hogy mit tart a kezében az ember, Tanár úr”, aztán vigyorogva hozzátettem: „Mindkettő kerek és megunhatatlan.” Jóváhagyólag bólintott.
Ez is a MARCZIHOZ tartozott…
Gyakran járok arra. A terület beépített, átalakult. Komoly lett.
De az én lelkem egy része ott maradt, a régi téren boldog sértetlenül.
