„Az életben mindennek eljön a maga ideje,” – mondta Apám, akinek – most már tudom – mindig mindenben igaza volt. Néha hozzátette: „néhány dolognak sajnos sokszor kicsit később.” Ebben is igaza volt. Én a mormotával jártam így…
Mikor Feri barátom kedves meghívása mormota ügyben megérkezett, az őszinte örömbe, pici félelem is vegyült. Úgy 25 évvel ezelőtt könnyebb lett volna, gondoltam. Témában jártas vadászbarátaim elbeszélései, igazán igénybevevő cserkelésekről, megerőltető hegymenetekről, villámgyors kicsi célpontokról, gyakori hibázásokról szóltak. Egyedül János barátom Szigetvárról, vonta meg a vállát, „én egy hegyi útról lőttem meg, nem volt nagy ügy” – mondta. Szóval volt min gondolkodnom.
Legelőször egy ülőkés hátizsákra van szükség, döntöttem el. Ha elfáradok, kinyitom, leülök. (Mégiscsak könnyebb ülő helyzetben végrendelkezni!)Az egyik vadászújságban akciósan láttam is ilyen szerkezetet. Telefon. Előzékenyek, hamarosan küldik. Szép hátizsák egy apró hibával. Jó nehéz. Mindegy, mindenki azt viselje, amije van. Próbapakolás. Széldzseki, pulóver, póting, távcső, kés, kulacs, szúnyogirtó. Beférek. Eddig jó…
Szerencsére magas szárú, hegyi bakancsom van. A sokat látott vadászkalap is előkerül, bár mostanában már itthon kényelmesebb kabalasapkában vadászom. Biztonság kedvéért ezt is viszem, mert vízhatlan. Sokzsebes vadásznadrág, az alja lecippzározható. Puskát megállapodás szerint ők adnak.
Négyen megyünk, két házaspár, a kocsi szépen megtelik csomagokkal. Az eredetileg hatórásra tervezett utazás – forgalmi okok miatt – több mint kilenc és fél órásra sikerül. Közben utolér bennünket a vadászatszervező telefonja, aki kedvesen kérdezi, hogy mikorra érkezünk meg. Esetleg még délután ki lehetne menni a területre, holnapra ugyanis heves zivatarokat prognosztizálnak a térségbe. Mindegy, késő van, ma már nem lesz vadászat.
A Rauriserhof alpesi típusos szállodácska. Barátságos, tiszta, vendégcentrikus. Az új vendégeket a tulajdonos és felesége a szálloda kertjébe egy pohár italra várja. Kedves, jókedvű emberek, rövid beszélgetés után azonban szörnyű dolog történik: a szimpatikus háziasszony JÓ VADÁSZATOT felkiáltással búcsúzik. „Vége – nézek a barátomra –, akár haza is mehetünk. Egyet se búsulj,” adja Feri a szokott székely bizakodást, „a vadászbabona itt nem érvényes”. De hát az egész világon megtapasztaltam, okvetetlenkedem letörten.
Holnap mormotát lőssz, reggel indulunk, jelenti ki határozottan mintegy lezárva a kérdést. Hosszú, nyugtalan éjszaka következik…
A szálloda üvegajtajának külső oldalán középkorú vidám vadőr integet. Günther. Reggel van, bepakolunk a Suzukiba, sok hely nem marad, kutya az ölembe, távcső a nyakamba, csomagok hátsó ülést teljesen betöltik Feri mellett. A kutya igen jól érzi magát, izeg-mozog, mi egy picit szűkösen vagyunk. Átmegyünk vagy két hegyi falun, aztán egy sorompón keresztül bejutunk a Hohe Tauern Nemzeti Parkba. Az út egyre emelkedik, csurgókon megyünk át, csodálatos völgyek, gleccsermaradványok, széles gyorsfolyású patak a völgy alján és aztán egyszer csak egy kis, szinte mesebeli faházacska dombtetőn. Egy szoba-konyha, meg egy alvófülke. Az Elnöki rezidencia. A vadászterület bérlője, a vadásztársaság elnöke, kedélyes ember. 5000 hektárt bérel és csak hivatásos vadász vendégeit fogadja. Most ezek mi vagyunk. Szemben, a patak fölött a völgy másik partján hatalmas, köves-zöld mezők, erdőfoltok tarkítják a csúcsig érő hegyoldalt. Egyszerűen csodaszép, bámulva nézzük…
A puska elegáns és könnyű. 223-as mondja Günther, 100 méterre pontot lő. Feri egy Hornettet kap, kézbe veszi, célra tart, elégedettnek tűnik. Közben váratlan füttyszó hallatszik, körbe nézve nem látunk semmit, Günther szeme viszont felcsillan, – „a mormoták kívántak jó reggelt” mondja vidáman.
Kocsiba ülünk, irány a magasles. Az osztrák magasles zárt bódé, lőrése a hegy felé néz. Kényelmesen berendezkedünk. Günther mellettem jobbról, kocsi a les alatt, kutya a lábunknál. Félórát csendesen beszélgetünk, a mormoták szokásairól kérdezem Günthert, aki készségesen válaszolgat. Közben figyeljük a szemközti hegyoldalt. Egyszer a látótér bal szélén mozdul valami, Günther csendesen int, veszem a puskát. A mormota viszont hihetetlen sebességgel, balra kifut a látómezőből. Günther gyorsan mozdul, a les bal oldalán, általam eddig nem észrevett lőrés ablakocskát nyit meg. Odafordulok a puskával, kidugom és keresem az állatot. Aztán olyan élményben van részem, amit legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék: a céltávcsőben életnagyságú emberalak jelenik meg. A lestől 50 méterre fotóállvány, teleobjektív és egy lobogó hajú fotós képe. Azonnal felemelem a csövet, szerencsére még nincs kibiztosítva sem.
Günther némán néz maga elé, aztán kifakad: „Csak utánunk jöhetett, látta a kocsit, látta, hogy vadászunk, milyen ember az ilyen? Ha szólok neki, holnap az újság címlapján találom magam.” Lecsillapodva tőlem kér elnézést, mintha ő tehetne a dologról. Bár a fotósról nekem is van véleményem, ez semmi esetre sem hozható kapcsolatba a vadásztatás minőségével, így megnyugtatom. A kocsit otthagyjuk. Nem könnyű gyalogtúra következik. Némán figyelve sétálunk felfelé, közben mindenki a saját gondolataival van elfoglalva. Magamban lezárom az esetet, az élet egyik legnagyobb értékének tartom ha valaki odafigyel a másikra, a fotós nem ezt tette. A „másikba” nemcsak ő, hanem én is beletartozom, a helyében fotózás címén én biztosan nem „állok rá” más programjára. A dolog veszélyeiről nem is beszélve.
Ennyi.
A kanyargós hegyi út egy kiemelkedő részén, sima szakaszhoz érkezünk. A nap süt, takarás nincsen. Hátizsák a hátamon, puska a kézben. E pillanapban a völgy másik oldalán, mintegy 80 méterre, jól láthatóan megindul és felfelé vágtat egy mormota. Günther szemén látcső, elégedetten hümmög. Támaszték azonban nincsen. Egy nagy kő fölött 10 méterre a mormota megáll. 50 százalék, hallom a halk becslést, ugyanakkor viszont a céltávcsőben jól rajta vagyok az állaton. Sok választás nincsen. Lágyan odabuhintok. Érzem hogy meglőttem, felhengeredik és legurul a kő mögé.
Önmagam szerénytelen és látványos megünneplését tervezem. Arcomon elégedett öröm, várom a dicséretet.
Az azonban nem jön. Nem értem. Günther nem látszik kifejezetten boldognak. Csendesen csak ennyit mond, „jól meg van lőve, de a kő mögött ott van a lyuk.” Erre nem számítottam, az öröm ünnep elmarad. Ha a meglőtt állat bejut a mormota földalatti járatrendszerébe csak kutya tudja kihozni, vagy az sem. Günther mindenesetre átmegy a kőhöz, sajnos nem tévedett, egy véres szikladarabot hoz. Patt. Melankólikus hangulatban érünk a vadászházhoz, ahol Feri barátom méretes mormotájában gyönyörködhetünk. Keményen megdolgozott érte, mikor felmutat a hegyre ahol lőtték, csak nyelek egyet… Neki persze könnyebb, fiatalabb vagy 20 évvel, és egyébként is székely vasból van…
„Délután kihozom a barátomat a borzebbel” közli Günther, „remélem a tiéd is meglesz. 4-re értetek jövök.” Feri azonnal jelzi, hogy ő is jön drukkolni, segíteni.
Talán megbocsájtja nekem a kedves Olvasó, hogy az ebéd részleteire nem emlékszem. Ülve alszom egy órát, közben mormotát kicibáló borzebről álmodom. Aztán a valóság felébreszt.
4 óra van. Günther barátja elegáns pick-uppal, és aranyos borzebbel érkezik. Bizakodva megsimogatom. Okos szemmel néz rám vissza. Kényelmesen elhelyezkedünk és irány a kő. A patakon csak feljebb van gázló, ott mennek át, negyedórás küzdelem után leverten jönnek vissza: a bejárat köves-sziklás szűk, a kutya nem tud bejutni rajta. Ezzel tovább nem érdemes foglalkozni, feljebb is megyünk párszáz métert az úton. Egy kanyarnál a kocsi megáll.
Innen az Elnök úrral cserkelni indulunk, a többiek az autónál maradnak, csendesen beszélgetnek. Vagy 70 méter után, megmagyarázhatatlan okból visszanézek és meglepődöm.
Barátaink a kocsi hegyfelőli oldalán, teljes takarásban állnak és hangtalanul, de intenzíven integetnek hogy azonnal jöjjünk vissza. Lassú léptekkel, óvatosan visszamegyünk, de nem látunk semmit. A kocsi takarásába érve Günther suttogva elmondja, hogy a szemközti hegyoldal egyik nagy köve mögött, tőlünk 90 méterre, két mormota van. Csak időnként dugják ki a fejüket, a jobb oldali a nagyobb. Csendben várunk, a kocsi elejére hátizsák kerül, a puskám rajta, és én a követ célozva feszülten várom a fejleményeket. 4-5 perc várakozás után, óvatosan megjelenik a két fej, a jobb oldali valóban méretesebbnek látszik. Még két perc megfigyelés , majd amikor kissé megemelkedik az állat, szemből meglövöm. „Megvan, hanyatt esett” kiáltja Günther és már sietnek a patak kétszáz méterre levő gázlója felé. Átérnek, de egy örökkévalóság, amíg végül a kőhöz érve, diadalittasan magasba emeli a vadat. Örömujjongás, végre kifújom a levegőt. Gyönyörű állat, utolsó harapásként áfonyaágat, én a kalapomra töretként alpesi rózsát kapok. /Csodavirág, még egy hét múlva is frissen pompázik, feleségem büszkén és örömmel viseli/. Gyors zsigerelés, a többi a preparátor dolga. Mindenki boldog, Feri legfőképpen, a vágyunk teljesült…
A vadászháznál hideg sört kapunk, elégedetten szemléljük a kifüggesztett bundákat.
Az Elnök úr már nem fiatal, vagyonos ember létére, a vadászházi életet maga választotta. Hétvégeken kijön hozzá a felesége. A kunyhó kettejüknek sem nagy. A környezet viszont felséges, a levegő tiszta, a látvány nyugtató. Itt tovább élnek az emberek mint a városban? – teszem föl a kérdést. „Remélem” jön a boldog, nevetős válasz.
Vadásszívvel, hálával, vadászbarátsággal mindent köszönünk és őszintén kivánjuk Nekik a hosszú, boldog vadászéletet…
Részlet Dr. Papp György: Féken tartott szenvedély című könyvéből
