A sörényes (vagy himalájai) tahr (Hemitragus Jemlahicus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó faj. Eredeti elterjedési területe a Himalája térsége, általában 3500-4500 méter közötti magasságokban hegyi réteken, köves lejtőkön él.
1904-ben betelepítették Új-Zéland déli szigetére, ahol a Déli Alpok térségében 750 és 2250 méter magasságban, ma már vadászható mennyiségben fordul elő.
A bak 140 cm körüli, súlya 90-100 kg. A nőstény kisebb (átlagosan 90 cm, 35-40 kg). Szarva oldalról lapított, hátrafelé hajlik, a nőstényé valamivel rövidebb. Hallása és látása kiváló.
-wikipedia-
Az elnök értékelő zárszavával a Queenstowni nemzetközi andrológiai kongresszus délután véget ért. A bankettet a város fölötti elegáns étteremben rendezték, az új-zélandiakra jellemző kedves-barátságos stílusban. Nemcsak a kongresszus volt jó, a bankett is. A helyiek szórakoztató nagyágyúja, „one man band” műsora élvezetes és változatos zenei élményt jelentett. Előbb a nemzetközi társaság angol főtitkára állta végig öt tagú családjával vigyázzállásban az angol himnuszt, majd ugyanez a zenemű „and now the Jimmy Hendrix variation” részét a fiatalság tombolta végig. Csak megemlíteném, hogy a kongresszus díszvendége – egy ismert amerikai pszichológus professzornő – kapott egy szál virágot. Ez idáig bárhol rendben lenne. Az új-zélandi variáció viszont a következőképpen zajlott. A kongresszus helyi elnöke a terem legtávolabbi sarkából légvonalban indult el, vagyis székekre fel, asztalokon át, végül a hölgy elé érkezve, meghajolt és egy kézcsók kiséretében, tapsviharban adta át a szál piros rózsát. Értékelem az új-zélandiakat…
Hogy Jobb Laci barátommal mégis némi szorongással vettünk részt e vidám ünnepségen, annak egy oka volt: három napja vártuk a jelzést, hogy melyik napon enged az időjárás vadászni bennünket. A kongresszus ugyanis a bankettel véget ért, a hazaútig még két napunk volt, és eddig naponta kaptunk jelzést, hogy az időjárás nem alkalmas vadászatra. Természetesen vadászni ítéletidőben is lehet. Itthon. Új-Zélandon, helikopterrel már nehezebb. Ugyanis életem első (és vélhetőleg sajnos utolsó) ilyen vadászata előtt álltam. Természetesen ismerem és tisztelem a vadászetikát, itthon sohasem tettem, vagy tennék ilyet. Új-Zélandon viszont volt két apró tényező: az idő és pénz. Az időről már szóltam, s ha addig az időjárás nem kegyes, fölöslegessé válik az előzetes szervezés, amelyet Kopa Zsolt munka- és vadásztársam végzett el otthon. A másik ok is egyszerű: sörényes tahrra három napos szafarit is hirdettek, irtózatos áron. Maradt a szerényebb árú, helikopteres, egy napos túra. (Végigrepültem az életemet, miközben köztudottan irtózom a repüléstől, a vadászat lehetősége azonban nem adott mérlegelési lehetőséget.)
A bankett után épp zuhanyozni készültem, amikor megszólalt a telefon. „HELLO DOC? A’M MORGAN SAXON.” Az új-zélandi dialektus magunkfajta egyszerű európai számára példátlan koncentrálást és bizonyos feladatmegoldó képességet igényel, ugyanis csak szeretnéd megérteni, hogy mit mondanak. Morgan Saxton viszont jó hírt mondott. „Találkozás holnap. Déli Alpok. 10 körül jó lenne, ha ott lennénk.” MERT MEGYÜNK VADÁSZNI!!!
A hajnalban kezdődött, több órás autóút végén jó arcú, vidám, magas fiatalember fogad bennünket, ő a pilóta.
– Jó, hogy megjöttetek, megyek, előkészítem a helikoptert, addig Phil elvisz benneteket egy próbalövésre – közölte velünk. Phil a hivatásos vadász, kistermetű, határozott, középkorú férfi.
– Ez itt egy MODELL 7 – ad kezembe egy jó nehéz, soha nem látott, rövid csövű puskát. A motorháztetőre egy homokzsák kerül. Nem lövet messzire, egy kartondoboz úgy 160-180 méterre van kirakva. Támasztok, meglövöm, a puska jó. (Vajon mikor kell, én is jó leszek?) Megnézi a lövés helyét a dobozon, oké, bólint. Megyünk a helikopterhez. A helikopter gyönyörű kék, viszont kicsi. Annyira kicsi, hogy a kellékek miatt Lacinak már nem jut hely. Nem nagyon bánja, ő nem vadászember, viszont látja, hogy a helikopter kicsi. Megkönnyebbülten és nagyvonalúan elköszön, biztosít róla, hogy megvár. (Amennyiben még egyszer az életben élve előkerülök). Mielőtt bemásztam az anyósülésre, megjegyzést teszek a klausztrofóbiámról, mire Phil „no problem” felkiáltással leveszi a helikopter ajtaját.
– Úgyis itt kell kilőni – világosít fel. Jeges rémületemet látva felvilágosítanak, hogy biztonsági övem a helikopter padlóján levő biztosítószerkezethez rögzített. „Akár 500 kilót is kibír”. Igen? Majd meglátjuk. Aztán Phil hátradobja az ajtót a cuccokra, és maga is hátraül. Felszállunk…
Az első percek után kellemes meglepetésben lesz részem. Csodálatos táj felett repülünk, az ajtó helyén friss, jóízű levegő áramlik be. Titokban megmozdulok, a biztosító szerkezet jól tart. Kezdem magam jól érezni… A táj változatosan elképesztő; a lomberdők után a Déli Alpok havas-hegyes csúcsa felett néhány méterrel repülünk el – 2000 métert mutat a magasságmérő. A pilóta szemmel láthatóan érti a dolgát. (Persze, itt a jobbkéz szabályra nem nagyon kell figyelnie.) Kommunikációnk gégemikrofonon keresztül történik. Ez az előbb említett új-zélandi dialektikát is figyelembe véve, részemről példátlan bravúr. Hegyek és völgyek nevei hangzanak el, miközben én kábán bámulom a természet végtelen szépségét. Aztán megérkezünk. Egy óriási katlan, közben magas hegyek. Lassan körberepüljük, közben Phil mond valamit, majd megismétli, és én természetesen nem értem. Nem zavarja. Előrenyúl, és leveszi a jobb kezemről a kesztyűt. Ebből gondolom, hogy előbb-utóbb bálba megyünk, kézbe veszem a megtöltött, elzárt puskát. Körözünk még vagy 10 percet, aztán csoda történik. A helikopter egy meredek sziklafallal szemben, attól 100 méterre lebeg, én pedig tisztán hallom, és értem Phil hangját: „Ember, neked iszonyú szerencséd van, itt egy nagy bika.” Meresztem a szemem, semmit sem látok. A sziklafal üres. Aztán egyszer egy szemközti bokor, hihetetlenül gyorsan elindul, és befut egy óriási álló sziklatömb mögé. Soha életemben nem láttam még olyan állatot, amelynek ilyen mimikrije volna. Kibiztosítok. A helikopter lebeg, én a térdemen támasztva lövéskész állapotban vagyok, de mozgás már nincs.
– Merre jöhet ki a szikla mögül? – kérdem Philt, mintha erre a kérdésre létezne válasz.
– Talán jobbra – dünnyögi. Aztán hirtelen, mintha valami mozdulna, és jobbra hihetetlen sebességgel kitör a tahr. Gyors előrefogás, és önkívületben elsütöm a fegyvert. Egy lebegő helikopterből egy vágtató állatra, egy idegen puskával ketten lövünk. A Jóisten és én. Az előbbi alighanem támogatott, mert a tahr futása megtörik, felbukfencezik, és legurul vagy 200 métert. Eltűnik a szemem elől.
A helikopter fordul, én pedig nem tudom, hol vagyok, éber kómában szorongatom a kezemben a puskát, és lassan elönt a semmihez nem hasonlítható boldog izgalom. Tahrt lőttem!
– De hol van? – kérdezem Philt, de nem válaszol. Mikor ismételt kérdésemre sem válaszol, hátrafordulok. A szék üres. Halálközeli állapotba kerülök; itt nincs lépcsőház.
– Hol van Phil? – kérdezem a pilótát. Valamit válaszol. Nem értem. Megismétlem a kérdést. Újra válaszol. Most már értem: lement a vadért. Lement? Hogy ment le? 2000 méteren kiszállt a gépből? Mivel ment le? És hova ment le?
Valamit elfelejtettem: PHIL PROFI! A helikopter hasából leengedett sodronykötél végén nagy vaskampó van, a meglékelt vadba a kötélen leereszkedett Phil ezt beakasztja. Természetesen ebből a gépből mi semmit sem látunk. A gép a sodronykötélen lógó vaddal egy két perces tiszteletkört tesz, amit Phil kamerával rögzít. Hogy legyen emlékem róla! Ha ma megnézem, olyan, mintha tegnap, nem 10 éve történt volna a dolog. Aztán visszarepülünk, és a kötéllel felhúzzuk Philt.
Veregetik a vállamat, mondják, hogy jó bika. Újra áthaladunk a havas csúcsok felett, aztán egy réten leteszi az állatot, elengedi a sodronykötelet, majd egy kisebb kör után, a vadtól néhány méterre leszáll. A motor forogva marad. Ha nem tudjuk újra bekapcsolni, egy napba is beletelhet, míg értünk jönnek – nyugtatnak meg.
De mit érdekel ez engem? Odavágtatok, az eddig csak képen látott vadhoz, és elképedek. Egy 100 kilós állat fekszik előttem, gyönyörű bundában, vastag, hátrahajló szarvakkal. Alig tudom a fejét felemelni. Vadászölelés, gratuláció, ismét filmfelvétel, mondok néhány szerény szót a világ tetejéről, a futtában lőtt vadról. Ha lesz egyszer unokám, lássa, hogy a nagyapja milyen legény volt.
Magabiztosan mászom vissza a helikopterbe, mint aki tahrt lőtt. Visszarepülünk. Jobb Laci vár és örül. Méregeti az állatot. Némi ajándék, Tokaji, szilvapálinka, magyar vadászkés, szép album távoli hazámról. Elköszönünk.
Búcsúzóul Phil keményen megrázza a kezemet.
– Jó lövés volt, büszke lehet rá, doktor – mondja egyszerűen. Aztán még valamit hamiskásan hozzátesz. „Látja, milyen speciális új-zélandi módszerünk van megszüntetni a klausztrofóbiát?”
Szeretem őket.
