„Az el nem mondott élet nem élet”
(Platón)
Diákkoromban minden nyáron dolgoztam. Ez a hatvanas években egyáltalán nem volt szokatlan. Számomra az állásvállalás anyagi előnyei mellett példátlan mennyiségű élményszerzéssel is járt. Kicsi kilógás a diákéletből, értékes tapasztalatok az életből. Komolyan vett, nagyfiús dolog volt. Gimnazista koromban balatoni SZOT üdülőben dolgoztam segéd kertészként (még lovaskocsit is hajtottam), egyetemista koromban pedig az ország különböző kempingjeinek voltam kapusa. Ezek közül az utolsó, az ötödévet követő nyári munkám balatoni kempingbeli, huncut élményeimet szeretném a kedves olvasóval megosztani.
A HELYSZÍN
A balatonöszödi kemping kapusi munkakörének ellátása teljes embert igényelt. A rendkívül forgalmú üdülőhely igen változatos populációja (és sajátos igényeik) komolyan igénybevették a szolgáltatót. A kapus feladata volt a sorompó kezelése és a rendszámok regisztrálása. A sorompó Balaton felőli végénél emelkedő dombon volt az Iroda és a kis Közért, a másik oldalon magas kerítés. Bevehetetlen erőd. Váltott műszakban dolgoztam, reggeltől késő délutánig, vagy estétől másnap reggelig. Szerencsére a kempingben laktam, apám, aki mindig nagyon figyelt a fiára, szerzett egy régi katonai parancsnoki sátrat. A sátorban két hálófülke és kocsibeálló is volt. A két hálófülke nem volt fölösleges, a másikban ugyanis Andráska, fogadott öcsém kapott elhelyezést. Andráska, civilben az otthoni szomszéd fiú, aranyos, nagydumás, a humor isteni adottságaival bőven megáldott kamasz. Miután édesanyja fölmérte példátlan méretű megbízhatóságomat, komolyságomat és szerény, példamutató viselkedésemet, így többszöri komoly rábeszélés eredményeként elengedte velem a Balatonra nyaralni. A srác rövid idő alatt jelentős népszerűségre tett szert a korosztályos ifjú hölgyek körében. Nagy ellenőrzés nem volt, időnként megkérdeztem: „Ettél ma valamit?” Jó ízléssel példaképnek tekintett engem, esténként sokszor kiült velem a kapuhoz. A másik tettestárs az első este jelentkezett: szolgálatom megkezdése után izmos, idősödő, vidéki munkaruhás férfi keresett meg. „JAÓZSI bácsi vagyok, az éjjeliőr. Gyuri úr, ha bármi probléma van, csak szóljon nekem, elintézem.” A csapat összeállt.
BŰN ÉS BŰNHŐDÉS
A kemping vendégköre igen vegyes volt. A környező szocialista országok állampolgárai mellett akkor már szép számban fordultak elő nyugatiak is. Elegánsabbak voltak, jobb kocsikkal, szebb és nagyobb sátrakkal, és nem utolsó sorban az akkoriban nehezen elérhető valutával rendelkeztek. Én kulturált, szemlélődő embereknek néztem őket, kivétel persze itt is akadt.
Az elegáns, szürke, nyitott BMW-vel szőke, nagyhajú, nagyhangú, harminc körüli, elegáns, napszemüveges férfi már másfél perce állt kocsijával a sorompóban. A dombon, a Közért dolgozójának, az árut rendezgető lány vonzó domborulatainak déli részét nézegette kedvtelve. Mögötte hat-hét autó várta a behajtás lehetőségét. Valakivel beszéltem, így Andráska, hogy segítsen, udvarias németséggel szólította meg: „Uram, kérem, haladjon tovább, várakoznak Ön mögött.” Az autós pökhendi modorban válaszolt: „Önnek én Herr Wolf vagyok, majd megyek, ha akarok.” „Jó volna most, uram” – kapcsolódtam bele a beszélgetésbe, kézzel mutatva a várakozó kocsisorra. Dühösen nézett rám, valamit morgott, majd behajtott a kempingbe.
A legnagyobb esti forgalomban újra megjelent. Kihajtás előtt megállt, és megszólított: „Kapus, tud nekem 10 órára egy nőt küldeni a sátramba?” – kérdezte. Épp meghalni sem értem rá, húsz autó igyekezett be, és ugyanennyi ki, de udvariasan válaszoltam. „Ez nem tartozik a feladataim közé, uram.” Jött a válasz: „MÁRKÁVAL FIZETEK, EZÉRT EBBEN AZ ORSZÁGBAN MINDEN NŐ KAPHATÓ, NEM LEHET EGY NAGY FELADAT.” Az amúgy is túlterhelt agyamnak ez már túl sok volt, ilyenkor rendkívül csendessé és nyugodttá válok. Udvariasan megneveztem két szórakozóhelyet a közeli üdülőhelyen, és jeleztem, hogy ott talál magának hölgytársaságot. Magamban dühöngve, tovább dolgoztam: megállj, haver, ezért még megkapod a magadét, egy pillanatra csak a meglehetősen sértő mondat baráti és családi vonatkozásaira gondoltam. Másfél óra múlva újra megjelent. Az anyósülésen túlfestett, túlsúlyos, kihívó mosolyú és öltözködésű, fekete, szőrös hölgyemény terpeszkedett. A pali végtelen elégedett volt magával, hangosan közölte: „Na, látja, portás! Ez egy ilyen egyszerű dolog. Igazam volt.” „Jó éjszakát, uram” – válaszoltam udvariasan. A nő két óra múlva, csapzottan igyekezett elérni az utolsó éjszakai buszt.
Másnap Herr Wolf újra jelentkezett. „Portás, olvastam, hogy itt maguknál lehet lovagolni.” Egy pillanat alatt megnyugodtam. Eljött az én időm. A szokott udvariasságommal közöltem vele, hogy a dolgot elintézem, másnap szabadnapos vagyok, rám számíthat. „Oké, majd kap borravalót” – közölte. „Tudom, MÁRKA” – mosolyogtam.
A bérlovaglás az úttest másik oldalán elkerített területen történt, igen népszerű volt a nyaralók között. Több kisebb-nagyobb hátas állt rendelkezésre, a technikai lebonyolításért egy Berci nevű joghallgató volt felelős. Átmentem hozzá, jó viszonyban voltunk: „Berci, van olyan lovad, amit ember még nem tudott megülni?” – kérdeztem. „Szellő, az utóbbi időben időnként megbokrosodik, nem is nagyon ajánljuk” – felelte. „Na, ő kell nekem” – mondtam, – „Jön egy német, Wolf úr, azt gondolja magáról, hogy ő színezi kékre az eget, lovagoltasd meg.” Kissé furcsállotta, mert mindig mindenkinek segítettünk, aztán vállat vont. „Rendben”, mondta.
Szabadnapom hatalmas balatoni fürdőzéssel indult, majd a közeli vendéglőben bőséges ebédben volt részem Andráskával. A nap fénypontját azonban délután fél három körül, a kepmpingbe hazatérő (hazavánszorgó) Wolf úr jelentette. Elegáns, sportos ruhája gyűrött, földes, orcája több helyen friss karcolásokkal díszített volt. Nem látszott boldognak, nem mentünk közel egymáshoz. Estefelé megittam egy sört Bercivel: „A sövényt rendbe kell tenni” – mondta. „Segítek, ha gondolod” – jeleztem. Elgondolkodva köszönt el: „Ezt a palit még a ló is utálta” – mondta búcsúzóul. Nem baj, mondtam magamban, remélve, hogy a magyar nőkre tett véleményét lehetőség szerint megháláltam. Távozáskor udvarias, „Auf Wiedersehen” köszönéssel búcsúzott.
A KÍSÉRTÉS
A korábbiakban említett, másodállású örömszerző hölgy azonban rövid időn belül szokatlan mértékű népszerűségre tett szert a vegyes populációjú vendégkör férfi tagjainál. Hol egy csehszlovák, hol egy bolgár, hol egy osztrák hozta haza késő délután a kocsijában. Késő este minden alkalommal sietve távozott, hogy elcsípje az utolsó buszt. Gondoltam, nem az esti mesét akarja elérni, hanem a másnapi munkára kellett felkészülnie. Kifelé menet mindig udvariasan elköszönt, hozzátartozott az estéhez. Úgy egy hét elteltével kicsit korábban érkezett a kapuhoz. A csapat teljes volt, Andráska kerti széken olvasott, JAÓZSI bácsi pedig szép darab pörcöt falatozott bicskával a dombon a Közért előtt. Én dolgoztam. Véletlenül épp nem jött senki. A nő bátran fordult hozzám: „Gyuri úr, lenne egy javaslatom, nekem minden reggel dolgozni kell mennem, de mehetnék a reggeli busszal is. Csak nincs hol aludnom. A kemping drága, maga meg úgyis egész éjszaka dolgozik, nem alhatnék a sátrában?” Itt egy komoly kacsintás következett, aztán még hozzátette: „Majd természetben elrendezünk mindent.” Jesszus. Még te hiányoznál nekem. Kétszeresen is bajban voltam: egyrészt neveltek, egy nő elutasítását még ilyen szituációban is meg kellett fogalmaznom, másrészt a kínálat messze alulmaradt fiatalkorom igényes mércéjének alsó fokán is. Készültem megfogalmazni, hogy a kínálatból a szendvicset rendszerint magam szeretem kiválasztani, amikor a JóIsten szokás szerint megsegített. A dombon falatozó JAÓZSI Bácsi felhördült: „Bori, Te! Azonnal hagyd békén Gyuri urat, ő az ilyen magadfajtákkal nem foglalkozik. Nyomás haza, vagy akarod, hogy holnap bemenjek a főnöködhöz a boltba?” – kérdezte.
„Nem, nem, megyek már” – mondta Bori – „nem úgy gondoltam.” „Na azért” – mondta JAÓZSI bácsi elégedetten, aztán rám nézett: „Hervadt virágot nem szakítunk, Gyuri úr? Igaz?” „Köszönöm, JAÓZSI bácsi” – mondtam. A történetre a koszorút Andráska tette fel, aki a széken ülve csak ennyit kérdezett: „Miért nem mondtad neki, Gyuri bátyám, hogy nálunk még nincs RIBI-ÉRA?” Jót röhögtünk.
A MEGOLDÁS
Edgár úr belga volt, rendkívül elegáns, és lakókocsival érkezett. Meg egy fekete inassal. A Sam nevű inas, 16 év körüli, nagy szemű, ébenfekete fiúcska volt, aki érdekes módon valamennyit tudott angolul. Ez jó, mert mi nem voltunk perfekt belgák. Érdekes módon a pasas nem volt rátarti, Sam udvarias kiszolgálását parancsoló stílusban ugyan, de nyugodtan fogadta. Jó helyet tudtam nekik adni, messze a vasúttól.
A harmadik nap példátlan dolog történt. Éjszaka két óra lehetett, éppen nem volt forgalom, én a sorompónál szunyókáltam, JAÓZSI bácsi egy sört szopogatott a dombon, a Közért előtti padon. A sötétből egyszerre két hófehér, rettegő, hatalmas szem bukkant ki. Sam odafutott hozzám, és közölte: „A Gazdának fáj a gyomra, azonnal rizsre van szüksége.” (Akkor már vagy két éve ügyeltem éjszaka a Rigó utcában, de nem emlékeztem ilyenfajta terápiás megoldásra.) Sam komolyan közölte, „Csak az gyógyítja meg, ha nem szerzek rizst, levon a béremből.” Átéreztem a helyzetet, még ha a belgyógyászati tanulmányok nem is támasztották alá, de teljesen tanácstalanul álltam az éjszakában. Sam tovább gesztikulálva magyarázta, „Egy fűszerrel kell megfőznöm, és akkor a Gazda meggyógyul.”
JAÓZSI bácsi érdeklődve nézte a mutogatással tarkított angol nyelvű diskurzust. „Baj van, Gyuri úr?” – kérdezte. „Rizsre lenne szükség, JAÓZSI Bácsi” – vakartam meg a fejem. Hitetlenül nézett rám. „Rizsre?” – kérdezett vissza. „Most? Oszt az minek?” „A belga úrnak kell,” válaszoltam, „segíteni kéne ennek a gyereknek. De honnan vegyünk rizst?” Kicsit gondolkozott. „Itt várjanak meg” – mondta, – mintha bárhova menni készültünk volna. Két perc múlva egy szemét felszúrására alkalmas, hegyes bottal tért vissza. „Ezt jobb, ha nem látja, Gyuri úr” – mondta. Egyszerű mozdulattal pattintotta meg a közért ablakát, majd a rácson keresztül, a polcon éppen elérhető zacskós rizst megszúrva, óvatosan kiemelte. „Tessék” – mondta. Sam boldogan elviharzott rizst főzni.
Másnap reggel az első utam a közértbe vezetett. „Főnök úr, elloptunk egy zacskós rizst az éjszaka, most szívesen kifizetném, meg vennék két üveg sört JAÓZSI bácsinak” – mondtam. „Mivel tartozom?” „Ugyan már, hagyja, Gyuri úr, nem brandyt vittek el, legyen ez az én ajándékom, úgyis sokat segít nekem. Ha viszont erre a három árcédulára németül meg angolul ráírja az áru nevét, megköszönöm.” Ráírtam.
Jó volt, szép volt, régen volt. Aztán egy év múlva mindennek vége lett, néhány évtized nagybetűs élet következett, de az első rácsodálkozások az életre és a diákévek hangulata örök emlék marad.
