Mottó: Honnan tudjuk, hogy nincs láthatatlan ember?
Negyven vadászév alatt megtanultam tisztelni és értékelni a vadászbabonákat. Korábban írtam már erről egy novellát, amit – elmondás szerint – nem vadászbarátaim is élvezettel ismertek meg, egy apró fenntartással. Nehezen fogadták a hiedelmek valós életre való komoly hatását. Fentiek miatt szántam rá magam az alábbi kis történet közzétételére.
Csillácska nőnek aranyos, gyógytornásznak kitűnő. Hetente egyszer kap a kezei közé, az első fél órában egy keringésfrissítő gépet működtet a lábaimon, a maradék fél órában manuális talp- és alsó végtag masszázs következik. Érett, komoly nő, sok mindenről lehet vele beszélgetni. A kezelés egy kétágyas kezelőhelyiségben történik, a két ágy függönnyel van elválasztva. Egyszerre két beteg kezelése történik, amíg az egyik gépen van, addig a másik kapja a masszázst, aztán fordítva. A múlt héten elkövettem egy hibát, a kezelőágyra fekve, elfelejtettem kikapcsolni a mobiltelefonomat. A gép csendesen duruzsolt, aztán egyszer jó hangosan megszólalt kedvenc hívóhangom: All shook up, Elvistől. A villámgyors telefonhalkítás után a függöny másik oldaláról megszólalt egy idős férfihang:
De jó zenéje van!
Igen! – mondtam. – Elvis.
Tudom – volt a válasz –, a magyarországi Elvis klub alapítója vagyok.
Innen két idős ember, rendkívül élvezetes, egy órás beszélgetése következett, a téma részletes kitárgyalása, Elvis ismert és kevésbé ismert számainak értékelése, ritka történetek Elvisről. Csillácska némán hallgatta.
Aztán véget ért a kezelés, a másik beteg elköszönt. A következő kezelés időpontjának egyeztetése után Csillácska megszólalt.
-Miket tudnak maguk a régi zenékről! Csak hallgattam – mondta.
-Nekem nagyon jó volt a beszélgetés, jó kedvvel indulok a hétvégének – válaszoltam.
-Elutaznak? – kérdezte Csillácska.
Beszélgetéseinkből tudta, hogy feleségem betegsége miatt egy jó fél évig alig mozdultunk ki a házból.
-Vadászni megyünk, őzbak szezon van, a barátaim már várnak – világosítottam fel.
Csillácska szeme felcsillant:
-Kellemes hétvégét, jó vadászatot kívánok, Professzor úr! – mondta boldogan.
PUFF. A „VADÁSZÁTOK”! A hirtelen hangulatváltozás arckifejezését látva megrémült:
-Valami baj van? Rosszat mondtam?
-Ennél szörnyebbet egy vadásznak nem mondhat, Csillácska. Ezek után fontolóra veszem, hogy egyáltalán elutazzak-e.
-Jaj, istenem – mondta őszintén megriadva. – És ezt nem lehet jóvá tenni?
-Egyetlen biztos módszer van: egy tizennyolc év alatti cigánylány bal fenekének megpaskolása. De gondolom, ez itt a kórházban nem túl egyszerű.
-Mit mondjak ezentúl? – kérdezte félénken.
-A vadászok azt szokták mondani, hogy „EGY KALAPPAL”. Vagy hogy Sz…t a tarisznyába – válaszoltam.
-Nem tudtam – mondta bánatosan.
Nem tudhatta. Már mindegy, majd meglátjuk, mi történik, a jövő héten elmondom.
Láttam rajta az ártatlanok szomorúságát.
A kis cserháti faluba közel két évtizede járok vadászni. Impozáns vadbőség, régi családi barátság, hozzáértő vadász családfővel. Soha nem jöttem haza onnan még zsákmány nélkül.
-Biztosra megyünk – mondta Zoli barátom. – Napok óta figyeljük a bakot, a lesek előtt jön el a szóróra. Jó hatos bak.
Felültünk a lesre. Tíz perc múlva a szomszéd vadászterületről éles lövés hangja hallatszott. Innen esélytelenek voltunk. Két napon keresztül több erdőn-mezőn át, kocsival is cserkelve, iszonyú távolságokat megtéve, késő estig a magaslesen ülve a magunk részéről mindent megtettünk.
Két nap alatt nem hogy őzet, de még egy nyulat sem láttunk. Hatott az átok.
A két nap után egy másik kis faluba mentünk egy másik régi vadászbaráthoz. Ám itt is volt egy babona.
Az elmúlt tíz-tizenöt évben a család egyik, a vadászat iránt érdeklődő fiacskája, minden alkalommal kijött velünk. Mint kabalaszemély. Ha ő ott volt, az eredmény soha nem maradt el. Az évek alatt természetesnek vettük, hogy ha ő ott van, esik őzbak.
A fiúcska közben komoly fiatalember lett, aki az életben is példásan teljesít. Megszólítottam:
-Viktor, nem jössz ki velünk? (Magamban kíváncsian vártam, hogy mi lesz, melyik babona fog győzni.)
-Hogyne jönnék! – mondta. – Már megbeszéltem Bálinttal.
Bálint magasan kvalifikált, példás szakember, ráadásul csendes természetű is, ami szokatlan érték egy vadőrnél. Na most nekem ennek a két fiatalembernek kellett volna elmondanom, hogy jó vadászatot kívántak nekem. Nem tettem, mert kíváncsi voltam, hogy mi lesz.
A terep leginkább egy gépkocsis cserkelésre alkalmas, dombos-mezős vidék. Irtózatos területet autóztunk be, közben láttunk több nyulat, gyönyörű fácánkakasokat, egy szarvasborjút és legalább hat bakot, amit ők kicsinylettek, vagy alkalmatlannak találtak, ezért „Lesz jobb!” felkiáltással tovább autóztunk. Csendben vívódtam magammal, ha ti tudnátok!
Aztán megálltunk egy domb alján, a domb tetején egy jó selejt bak (vékony, hosszú, egyenes jobb szár) és egy suta legelt.
-Ez jó lesz – mondta Bálint.
-Tudjátok, hogy horizontra nem lövök – mondtam.
-Természetes, tessék csak rajta lenni, és ha lejjebb jön, meglőhető.
A bak azonban a fiúkkal nem egyeztetett, mert öt-hat lépés után átment a dombélen, és eltűnt a szemünk elől. Leeresztettem a puskát, vettem egy mély lélegzetet, hogy most elmondom az előzményeket a fiúknak.
Ebben a percben száz méterre a magas fűből felállt egy gyönyörű, jó terpesztésű, háromszáznyolcvan-négyszáz közötti komoly bak, az a fajta, amit én legjobban szeretek.
-Mehet! – hangzott az ukász.
Meglőttem. Ölelkezés. Felnéztem az égre. Köszönöm!
A babonák csatája jó irányban dőlt el, győzött az ember, tartalmas, jó vadászat volt. És Csillácska is nagyon fog örülni.
