Égből kapott töret

Az őzbakra szóló meghívás mindig jókor jön. Különösen értékes, ha régi baráttól, ismert helyről érkezik. A kelet-cserháti gyönyörű vadászterület évtizedek óta sok vadászörömöm forrása. Ide tartottam…
Pista barátom a megszokott szeretettel fogadott. Míg elrendezkedtem, átöltöztem, már a pick-up is előállott.
– Új vadőrünk van – újságolta Pista. – Somogyból jött, igen jó szakember.
A beharangozó mondattal az említett meg is érkezett. Egy kis dzsipből barátságos, kis termetű, zömök testalkatú, itt-ott deres hajszálú férfi ugrott ki fürgén.
– Kovács Béla vagyok – mutatkozott be mosolyogva. Aztán hozzátette: – Hallottam már önről, tudom, hogy az őzbak vadászat régi szenvedélye. A Kaszáló-réten tudok egy jó selejt bakot, 380 gramm körüli, szépen gyöngyözött agancsot visel, a bal tőről osztott szár indul. Arra megyünk…
A nyakában lógó távcsövön kívül még egy régi, kopott spektívet is magához vett a kocsijából, majd beültünk a terepjáróba és elindultunk. Míg kiértünk a dombokkal övezett Kaszáló-völgybe, három bakot is láttunk. Mindegyiket ismerte: ez fiatalka, hadd nőjön, a másik ígéretes, a harmadikat kicsinylette. Szakmailag érett, nyugodt, szimpatikus embernek tűnt.
A völgy szélén megálltunk a kocsival. – Itt várjanak meg, elmegyek az erdő sarkáig, megnézem a lucernát, hátha van rajta valami – mondta. Az jó, gondoltam, az őz tudottan kedveli a lucernát, biztosan ott lesz… Tévedtem.
Kísérőm alapos terepszemle után ballagott vissza a a kocsihoz. Üres a rét, talán kicsit meleg van még.
– Mindegy, várunk – legyintett. – Erre kell, hogy jöjjön!
Csendesen beszélgetve, sokáig ültünk a kocsiban. Kiderült, hogy a felesége a közeli nagyvárosban kapott állást, így kerültek Nógrádba.
– Könnyű itt megszokni – mosolygott. – Jó dombos vidék. A nagy hegyeket már nem bírnám, a szívem néha vacakol. Meg a bagó is, tudják… (Ezt sohasem értettem, hogy a természet szerelmesei hogy tudnak dohányozni, hiszen az amolyan városba illő dolog). Aztán a munkájáról mesélt. Jóízű vadásztörténetein érezni lehetett a mindennapok örömét.
Beszéd közben rendszeres időközönként körbetávcsövezett, megjegyzésekkel kísérve a látottakat. – Ezt a rókát már többször láttam itt, de nem tudtam rálőni; most is messze van, de holnap kijövök rá… Közben hangosan elmélkedett: „jó lenne, ha jönne már ez a bak, mert hamarosan besötétedik!…”
Mivel a réten nem látott semmit, távcsövével a környező dombokat kezdte pásztázni. Hirtelen felszisszent: – Megvagy!
Előttünk, a földút kanyarulatában, repcével fedett domb emelkedett. Tetején, az egyik bokrot körülvevő kis tisztáson a ritkább és alacsonyabbra nőtt repce áttekinthető foltot alakított ki. A folt felső részén, az egészséges repceszélben bak csipegetett. Pista már a távolságot mérte: – 267 méter – súgta. – A szelünk is jó…-mondta halkan Béla.
Óvatosan kiléptem a kocsiból, és a nyitott ajtón támaszt keresve, álló helyzetben vártam, hogy a bak keresztbe forduljon. Nem kellett sokáig várnom – lassan legelészve, balra fordult.
A 243-as a kedvenc puskám. Messze lehet vele lőni. A Sako gyors. Tiszta becsapódást hallottam. A bak tűzben rogyott.
Kifújtuk a levegőt. – Megvan! – szakadt ki Pistából, aki a következő percben boldogan ölelt meg. – Tisztelettel gratulálok, szép lövés volt – mosolygott Béla is. Vele is összeölelkeztünk. – A töretet fentről hozom- mondta. Akkor még a dombra gondoltunk…
A rohamosan sötétedő este örömünnepét mobiltelefon váratlan csengése zavarta meg. Valahol baj volt, Pistát keresték – valamilyen szakmai ügyben kellett sürgős véleményt adnia. A kocsitól távolabbra lépve sorolta a teendőket, hosszas beszélgetés vette kezdetét. – Maradjon itt a kocsinál, professzor úr, fölösleges a dombra felcaplatnia, én felmegyek, fönt rendbe teszem, aztán lehúzom a repce széléhez – mondta Béla. Hozzátette: – ha kész vagyok, jelzek a lámpával, jöjjenek odáig a kocsival. – Ne jöjjünk segíteni? – kérdeztem. – Majd ha nagy bikát lövünk, egy ilyen őz nem probléma – legyintett.
– Egyébként is, lefelé jön ez már magától – kacsintott. Kést, lámpát vett magához, és már indult is felfelé. Alig látszott ki a repcéből…
Egy idő után vége szakadt a telefonnak, Pista dühösen fújt egyet, aztán mentegetőzni próbált, de nem hagytam. Manapság a munkája elkíséri az embert. Vasárnap és ünnepnapon is, erdőn-mezőn is. Ha baj van, segíteni kell! Erről beszélgettünk, közben telt az idő, sötétedett.
A jelzőfény csak nem akart felvillanni, pedig erősen figyeltük a dombélt. Eleinte mintha valami mozgást láttunk volna, aztán semmit. Talán foglalkozási ártalomként ekkor valami átvillant az agyamon: – Csak nem lett rosszul? – kérdeztem Pistát. Meglepődve nézett rám: – Nem gondolnám – mondta –, de most már nézzük meg!… Villantottunk a lámpáinkkal, de nem érkezett rá válasz. Pista elkiáltotta magát, ám erre sem kaptunk választ. Lámpával a kézben, nekivágtunk hát a repcének. Nem vagyok már fiatal, Pista néhány lépéssel megelőzött. Előttem ért a tetőre, majd „Jézus Mária, baj van, Gyuri bácsi, gyere gyorsan!” felkiáltással egyet visszalépett felém. Ekkorra magam is felértem.
A fény először a szépen kizsigerelt őzbakra esett. Ott feküdt a repce szélén. A tisztás közepén pedig mozdulatlanul ott pihent békésen Béla, tágra nyitott, rezzenéstelen szemmel nézve a sötét eget. Kinyújtott jobb kezéből kiesett a kés, ott hevert mellette; bal keze furcsán kifordult, görcsösen markolta a közeli bokorról tépett töretet… Halott volt.
A csend egy pillanat alatt széttörött. Az újraélesztés közben hallottam, hogy Pista telefonon sürgeti a mentőket, aztán mikor kimerültem, átvette tőlem, erőteljesen dolgozott a mellkason, aztán megint én következtem. Hiába – bevégeztetett…
Borzasztó két óra következett. Mentők, rendőrség, telefon – mindenki tette a dolgát.
– A héten ez a negyedik hirtelen szívhalál – mondta a mentőorvos, mint kiderült, egykori tanítványom, aki nyomorult állapotunkat látva megkérdezte, hogy nincs-e szükségünk valamilyen nyugtatóra. Nem kértünk – a tehetetlenség dühe úgyis csillapíthatatlan.
Hazafelé Pista hirtelen félreállt a kocsival. – Te Gyuri bácsi, ez így megy? Délután még viccelődtünk… Ennyi egy ember élete? És miért pont most?
– Hogy van ez? – kérdezte. – Így van, és ennyi – válaszoltam, összefoglalva az ember több ezer éves tudatlanságát. Aztán elmentünk Béla családjához.
Két hét múlva csöngött a telefon. A család hívott, értesítettek a temetés időpontjáról. – Mondana néhány szót édesapám utolsó vadászatáról? – kérdezte a fia. – Megtiszteltetésnek veszem-válaszoltam.
A rendkívül rossz idő ellenére a temetésen rengetegen voltak. Nemcsak rokonok. A vadászok népes tábora ismerte és becsülte Bélát. Somogyból is sokan eljöttek.
Mindenkit meg kellett szólítanom. Fedetlen fejjel a sírhoz lépve, kezemben a törettel így búcsúztam: – VADŐRNEK lenni hivatás. Nemcsak lépésekkel hosszú út. Lélekkel is menni kell rajta. Ma itt egy olyan embertől búcsúzunk, aki élete utolsó percéig a feladatát teljesítve, így ment. Lélekkel is.
Örök életemben hálás leszek neki.
Messzire ment, hogy töretet hozzon nekem …