2024. szeptember 16. (hétfő) 20:58

Féken tartott szenvedély

Prof. dr. Papp GyörgyAz első mindig emlékezetes és számon tartott. Az első gól, az első fellépés, az első megtartott óra, az első megjelent cikk és nálunk, orvosoknál az első műtét emléke sokáig kísért. Különösen igaz ez akkor, ha speciális körülmény társul hozzá.
Életem első prosztata műtétjét korántsem szokványos történet kísérte, amit szeretnék megosztani az Olvasóval.
A 70-es évek elején fiatal tanársegéd voltam a klinikán, mikor – egy régi jó barátom ajánlásával – szimpatikus, idősödő mérnökember jelentkezett. A kivizsgálás során kiderült, hogy prosztata megnagyobbodása van, meg kell operálni. A klinika igazgatója engem jelölt ki a műtét elvégzésére.
Nagy megtiszteltetésként életem első prosztata műtéte előtt álltam. Megkezdtük a műtéthez szükséges megelőző vizsgálatok elvégzését. Ezekre a vizsgálatokra a beteget felesége kísérte. Szép arcú, kedves, férjéhez szemmel láthatóan igen vonzódó és érte nagyon aggódó, szomorú szemű asszonyka. Csendes beszélgetésük meghitt viszonyt, bensőséges családi légkört sejtetett, közvetlen, kedves természetes embernek ismertem meg Őket. Úgy vettem észre, hogy a szimpátia kölcsönös.
A műtét után szövődmény nem volt, a beteg szépen gyógyult, a kilencedik napon hazaengedtük.
Addig is a felesége mindennap látogatta, gyakran konzultáltunk, aggodalma – látva férje állapotának folyamatos javulását – lassan felengedett.

A következő években még többször láttam őket, visszajártak kontrollra. Néha közös barátunk is velük jött. Ilyenkor szívélyes beszélgetés alakult ki melynek során megtudtam, hogy egyetlen lányukat fiatal felnőtt korában autóbalesetben elvesztették. (A mindig ápolt, elegáns idős hölgy szemének szomorúságát, néha borongós hangulatát ennek tudtam be.) Annál is inkább, mert elmondták, hogy a csapást igazán sohasem heverték ki, lányuk szobáját változatlanul hagyták, még sokáig hoztak külföldi útjaikról egy-egy apróságot ajándékként, amit szeretettel helyeztek el ott.

Aztán egyszer, úgy 10-12 évvel a műtét után, azzal a szomorú hírrel hívott fel, hogy szeretett férje váratlanul, szívinfarktusban meghalt. „Teljesen egyedül maradtam” – zokogta a telefonba. Őszintén sajnáltam Őt. A következő évben közös barátunk is meghalt.
Ismét eltelt 3-4 év amikor egy ügyeletemben megszólalt a telefon. Ő volt az.
Bocsásson meg ha zavarom – a portástól tudom, hogy ügyeletes – és szeretnék Önnel beszélni.
Várom – 6 óra körül – az esti vizit előtt tudunk talán beszélgetni.
Mikor megláttam, meglepődtem. Az ápolt, gondozott, elegáns idős hölgy helyett, ráncos, töpörödött, lassú mozgású öregasszonyt láttam akinek arcán ült a fájdalom. Nehezen szólalt meg.
„Csak egy negyed órát zavarom. Ön mindig jó volt hozzánk, a férjemet is kedvelte, és másnak nem tudom elmondani.
Azzal kezdeném, hogy amit most elmondok, arról soha senkivel nem beszéltem és már nem is fogok. A „már” azt jelenti, hogy áttétes tüdőrákom van, túl vagyok műtéten és kemoterápián, a kezelőorvosom is célzott rá csendesen, hogy nincs nagyon tovább. Végstádium. Mindegy, különösebben nem bánom. Elég volt. De bizonyos dolgokkal el kell számolnom.
A szüleimet nem ismertem, intézetben nőttem fel. Életem legnagyobb szerencséjeként véletlenül megismerkedtem a férjemmel, aki akkor fiatal mérnök volt.
A szüleit éppen akkor vesztette el, árván maradt az életben. Egymásba szerettünk. Én egy vállalatnál találtam adminisztrátori állást, Ő pedig szorgalma és tehetsége révén gyorsan emelkedett egy fontos intézet ranglistáján. A szüleitől örökölt lakásban laktunk, és néhány év után megszületett gyönyörű kislányunk, akit bálványoztunk. Szeretetben, boldogságban éltünk.
Életünknek egyetlen szokatlan oldalhajtása volt, MÉG A GYERMEK SZÜLETÉSE ELŐTT – KAPCSOLATBA KERÜLTÜNK EGY SZERVEZETTEL. – Szervezettel? – néztem értetlenül, – politika, vallás, szekta?
Mindegy, – a politika sosem érdekelt bennünket, nem ilyen téma, de erről nem beszélnék, vonta meg a vállát, – egyébként is mindegy, nincs jelentősége, a történet lényege szempontjából. A lényeges az, hogy egyre követelőzőbbé váltak, ezért úgy döntöttünk, hogy kilépünk. Bejelentettük. Nem vették jó néven. Megfenyegettek. Nem vettük komolyan.
Aztán tönkretették az életemet… Az életünket….
Gyönyörű lányunk már 15 éves volt, imádtuk egymást. Ahogy szokták mondani, nemcsak az anyja voltam, hanem a legjobb barátnője is. Szülei egymás – és iránta való mély szeretete – biztonságot jelentett neki az életben. Aztán történt valami…
Ránk küldték egy emberüket. Béla gyönyörű férfi volt, magas, izmos, fekete hajú, szép szemű, jó modorú. Amit csak egy nő akarhat…
Vidékről Pestre rendelt szakemberként jelent meg a baráti társaságban, ahol hamarosan Ő lett a középpont. Észrevettem, hogy gyakran lopva nézeget. Nem mondom, hogy rosszul esett, de semmi vész, én a férjemet szerettem. Aztán egyszer eljött egy érthetetlen délután… Megbotlottam.
Nem akarom mentegetni magam, életem egyik legemlékezetesebb délutánja volt. Béla gyengéd volt és iszonyúan hozzáértő. A mennyekben éreztem magam. A nők, a férfiak szexuális értékeit, méretekkel és állóképességgel mérik és dicsérik. ALAPVETŐ TÉVEDÉS – a HOZZÁÉRTÉS – mindent überel. Új és új pontokat talált a testemen, NŐ voltam azon a délutánon. Még ma is beleborzongok…
Bélát soha többet nem láttam. Eltűnt. Állítólag külföldön folytatta.
Életjelet vártam volna, azt hittem, a délután neki is emlékezetes volt. Nagyot tévedtem…
A bűntudatomat, a férjemre fordított még több szeretettel és figyelemmel kompenzáltam. Szeretni – valójában Őt szerettem, így ez nem volt nehéz.”
Mikor idáig jutott a történet mesélésében, azt gondoltam, hogy tudom a folytatást: a dolog valahogy mégis kitudódott, a férj megsértődött, a házasság megromlott. Csak az nem illett a képbe, hogy az évek alatt látott szeretetteljes viszony nekem őszintének tűnt.

Mintha kitalálta volna a gondolatomat, felvilágosított: „Drága férjem úgy halt meg, hogy sohasem szerzett tudomást erről a délutánról.” Kezdtem nem érteni, szerencsére Ő folytatta: „A Szervezet nem szokványos módon állt bosszút. Értettek a lélektani hadviseléshez és alkalmazni is tudták: Egyszer a lányom kapott egy feladó nélküli nagyméretű borítékot. A borítékban három nagyméretű, – kiváló minőségű – képen, az általa bálványozott Anyja, átszellemült arccal, elégít ki egy idegen férfit.
A kamaszok pszichés érzékenysége-labilitása a pszichológia ismert ténye. Kiszámították.
Lányom egyik napról a másikra megváltozott. Hetekig fogalmam sem volt róla, mi bántja, először szerelmi bánatra gondoltam, de megvető, barátságtalan modora, a személyes találkozás kerülése és a látható kétségbeesett zárkózottság, végképp érthetetlenné tette számomra a helyzetet. Kettőnk fagyossá alakult viszonya férjemnek is feltűnt, de választ Ő sem kapott.
Mindent megpróbáltam, de lényegében nem állt szóba velem. Aztán egyszer, amikor már valószínűleg nem tudta elviselni számonkérő kirohanásaimat, bevágtatott a szobájába, kihozott egy nagy borítékot, kitépett belőle 3 fényképet, amit az asztalra vágott – és fuldokló zokogás közepette rám ordított: „Ki ez az állat, és hogy tudtad ezt Apával megtenni?”
Bénultan, kivégezve álltam. Aztán valamit makogtam, hogy ez nem is úgy van, ahogy gondolod. Meg hogy régen volt. Ilyeneket. Elmenekültem a szobámba. Itt értettem meg lassan a bosszú kíméletlen zsenialitását. Győztek…
Soha nem bocsátott meg nekem.
Életemben – a férjemen kívül, soha más férfire többet nem néztem. Álmatlan éjszakáimon többször feltettem magamnak a kérdést: „Miért pont én kapok ilyen iszonyú büntetést egy olyan vétségért, amit nők milliói újra és újra büntetlenül elkövetnek?” Nincs válasz.
Csak az bánt, úgy estem gödörbe, hogy közben őszinte szerelemmel szerettem a férjemet. És szeretem ma is. Biztos megbocsátott volna, de jobb így, hogy nem tudott róla, nem okoztam fájdalmat. Elég az enyém.”
Ügyetlenül marasztaltam, de határozottan felállt, elindult. Kikísértem, elköszöntem. Szerencsém volt, megszólalt a csipogó, beteghez hívtak, nem volt időm gondolkozni.
Nem csak fegyverrel lehet gyilkolni. Léteznek fájdalmasabb módszerek is. Kinek milyen szerencséje van az életben…

 

Részlet Dr. Papp György: Féken tartott szenvedély című könyvéből

Még több novella…