„Az idő az ifjúság körmönfont tolvaja.” (Milton)A szerda délelőtti rendelésen huszonheten voltak. Három óra körül jutottam haza, kissé megviselt állapotban. Plusz aznap még iszonyú meleg is volt. A szobába lépve, határozott mozdulattal, felszabadultan vettem le magamról az inget, mikor megszólalt a kapucsengő. Nem voltam igazán boldog. Valamennyire visszaráncigáltam magamra az inget és kinyitottam a lakás ajtaját, ahonnan a bejáratra rá lehet látni.
A kapu előtt, az utcán szőke vidám arcú farmeröltönyös, harminc év körüli fiatalember állt. Megjelenésem láthatóan boldogsággal töltötte el: „Gyuri bácsi, jaj de jó, hogy itthon tetszik lenni!”- Nem nagyon tűnt ismerősnek, de ez az én koromban nem szokatlan. „Meg tetszik ismerni? Én vagyok az Ábris haverja, de sajnos náluk nincs otthon senki.” (Ábris a két házzal lejjebb lakó szimpatikus művész család, lányommal felnőtt gyermeke). „Mit segíthetek?” – kérdeztem. „ Tessék elképzelni, Gyuri bácsi, lerohadt a kocsim.” Vártam a folytatást: „Szeretné, hogy elvigyem valahova vagy vontatni kell?” – próbáltam úgy tenni, mintha a dolog nem jelentene terhet. A fiatalember azonban folytatta. „Felhívtam a trélerest, mondta nyolcvanezer forintért visznek haza, de nekem csak ötvenöt van. Tetszik tudni adni nekem huszonötezer forintot két órára?”
Készpénzt nem nagyon tartunk otthon, így feleségem bevonásával, néhány perc múlva huszonháromezer ötszáz forintot átadtam neki. Boldogan köszönte, elmenőben még visszaszólt „Milyen bort szeret Gyuri bácsi?”
„Ne foglalkozz vele – legyintettem, – a magad dolgát intézd.”
A történetnek három hónapja. Azóta kiderült, hogy Ábrisnak nincs ilyen barátja.
A fiút azóta sem láttam…
Rosszul viseltem a történetet, elsősorban magam miatt.
Egy hónapja egyetemi csoporttalálkozóm volt. Bár már kevesen élünk (78+), a hangulat mindig vidám. Elmeséltem a történteket. Elhűlve fogadták. „Ilyen lehet?” – kérdezték a „lányok”. „Te mindig igen határozott voltál, hogy történhetett ez meg?„ – kérdezték a „fiúk”.
Megvártam, míg elcsendesednek, azután megkérdeztem: „Ti mit csináltatok volna a helyemben?” Bizonytalan, félbemaradt mondatok, érdemi válasz nincs. Tudom miért…
Mert ez a generáció megszokta, hogy segít másokon és ezt mások is tudják.
