2024. december 04. (szerda) 20:12

Harcsabajszos történetek

Prof. dr. Papp GyörgyNemcsak a szemüveg öltöztet…
Több évtizedes egészségügyi ténykedésem alatt három harcsabajszú beteggel találkoztam. Mindhárom idős, jó kedélyű, sovány, inas parasztember volt, olyan alföldi fajta.
A tizennégy ágyas sebészeti kórterem előterében izgatott orvostanhallgató csoport beszélgetett. Az elkövetkező percekben egyikünk, egy betegnek – életében először injekciót fog adni. Vajon kit jelöl ki a feladatra Sándor tanársegéd úr? Kutas Pétert jelölte. Péter okos volt, szerény, csendes, de kicsit ügyetlen. Segítőkész, jó kollega, ráadásul precíz ember, aki pontosan végrehajtotta az utasításokat.
Egy utolsó elméleti egyeztetés, mit-hogyan kell csinálni, aztán bementünk a kórterembe. A jobb oldali betegsor harmadik ágyán öreg parasztember feküdt. Szótlanul szemlélte a környezetet, meg sem mozdult. Péter határozott léptekkel közelítette meg, mögötte a nővér a kis tálcán fekvő, előkészített injekcióval. „Jó napot kívánok! Kutas Péter orvostanhallgató vagyok, intramuszkuláris injekciót fogok Önnek adni, tessék szabaddá tenni a bal hátsóját” – közölte az öreggel határozottan. A nővérke letette a tálcát, aztán segített az öregnek oldalt fordulni, majd kicsit lehúzta róla a pizsama nadrágot, szabaddá téve a munkafelületet. Az öreg egykedvűen nézte, hogy mi történik. Mi érdeklődéssel figyeltük az eseményeket. A nővérke átadta a légtelenített fecskendőt Péternek, és segítségképpen fertőtlenítette a leendő behatolás helyét. Péter célzott és határozottan döfött. Az akció nem volt sikeres. Az öreg sovány, szikkadt-száraz bőre, szerény izomzata valahogy nem fogadta jól a közeledést. Talán a tervezett szög sem volt igazán megfelelő, mondhatnánk úgy is, hogy a tű visszapattant, behatolás mindenesetre nem történt. Lélegzetvisszafojtva figyeltünk. Mi lesz most? Péter csak picit jött zavarba. „Ne féljen, majd most” – mondta az öregnek, és felemelte a marokra fogott fecskendőt. A döfés előtt az addig szótlan öreg, hirtelen mozdulattal ráförmedt: „Ne baszkódj már, Öcsi!” mondta és felrántotta magán a pizsamanadrágot.
Na, ilyen percekig tartó féktelen röhögést még sebészeti kórterem nem hallott, nemcsak mi, a betegek is fulladoztak, egyik másiknak a könnye is kicsordult.
„Köszönöm Kollega, pillanat türelmet kérek” – mondta a Tanársegéd Úr, „Kérem, a csoportot egy percre fáradjatok ki az előtérbe.” Így tettünk, Ő pedig beadatta Péterrel az injekciót. Békében váltak el, későbbi elmondás szerint Péter megdicsérte az öreg bajuszát.
Miután visszatértünk a betegekhez,barátommal a szomszéd ágyon fekvő beteg kórtörténetét kellett felvennünk, egyszer csak az öreg odakacsintott és megszólalt, „Jól van na, huszár voltam én, nem rossz gyerek ez, de azért a kertemben kutat nem ásatnék vele.”
Erre nem volt mit mondanunk. Péterből egyébként kiváló orvos lett, az egyik belgyógyászati szakterület, vezető kiválósága, aki maga is gyakran mesélte ezt a történetet.
Az áldott emlékű Babics Klinikán szigorú rend volt. Szabályozva voltak az osztályos és professzori vizitek, s a referálók, a betegbemutatások időpontjai. Meghatározott rendje volt a dokumentációnak, az osztályos orvosnak pedig mindent tudnia kellett a betegről. A szakmai tevékenység is szigorú szabályok szerint zajlott, bizonyos műtétek után adott időpontban lehetett felkelni, a katétert kivenni, varratot szedni. A rend a betegek viselkedésére is vonatkozott. Különös figyelem irányult arra, hogy távozáskor a beteg a megfelelő információkat (táplálkozás, mozgás, kontroll időpont, speciális szempontok) megkapja.
Az orvoslásban a rend azért jó, mert lecsökkenti az esetenként amúgy is bekövetkező váratlan események számát. Egyéb választás, mint a rendhez igazodni, pedig nem volt.
A hetvenes évek közepén jártunk. A klinika egyik legfiatalabb tanársegéde voltam. A Professzori Irodába hívattak. Lassan, esetleges bűneimen gondolkodva mentem, ilyenkor ritkán adtak át Kossuth-díjat. A titkárnő valahova kiment, az öreg az íróasztala mögül intett, hogy leülhetek. Már mondta is: „elsejétől egy hónapig vidéken dolgozol”. Megnevezett egy alföldi várost, ahol elismert urológiai osztály működött, a szakma egyik legjobb főorvosával. „Különböző okok miatt elfogytak a szakorvosok, kisegítjük őket. Négyen mentek innen, mindegyikőtök egy hónapra. Jó gyakorlat lesz. Te kezded.”
Életem egyik legjobb hónapja volt. A kórház tiszta volt és rendezett, a város szép, a kollegák pedig végtelenül barátságosak és igen jól képzettek. A főorvos pedig kulturált és szerény.(Volt neki mire szerénynek lenni, csak a történeti hűség miatt említem, hogy két évvel később Németországban, amikor ez a szakmai kirándulás szóba került, az ottani klinika igazgatója, Európa egyik legismertebb urológusa is igen pozitívan nyilatkozott róla. Babics mellett őt említette, mint a szakma egyik kiválóságát.) Rengeteget dolgoztunk. Reggeltől estig. Egy hónap alatt többet operáltam, mint a klinikán fél év alatt. És itt jön a második és harmadik harcsabajusz.
Az orvosi szállón laktam, a kórház területén belül, igy természetes, hogy esténként, miután elszívtam egy jó pipát, (fiatal koromban pipáztam) ránéztem az aznapi operáltakra. Még arra is emlékszem, hogy keddi napon történt. Aznap két prosztata műtétet csináltam. Teljesen véletlenül mindkét beteg hatalmas harcsabajusszal rendelkezett. Az egyik egy közeli téesz állatgondozója, a másik egy tanyáról származó, szikár, vidám parasztember. A nagyobb bajusz tulajdonosa különösen szimpatikus volt.
Még a műtét előtt tréfálkoztam is vele: „A bajuszt is levágjuk, drága bátyám?”
Megütközve nézett rám, aztán hamisan mosolygott, „Azt nem aztán, az jön velem, a sírba.” No, az reméljük, nem most lesz. „Egyébként mióta van meg?” – érdeklődtem. „Mindig volt, így élek, szóval erre ügyeljen doktor Úr.”
A két beteg két egymás melletti négy ágyas kórteremben feküdt. Először az öreget néztem. Jól volt hál’ Istennek. „Ez a cső azért nem lesz sokáig, ugye?” – utalt a katéterre. „Időben kivesszük” – nyugtattam meg. „Akkor jó, egyébként megvagyok.”
Továbbléptem a következő ágyhoz, Ő is jól volt és a következő is. Az utolsó ágyhoz érve ért utol a kérdés, „Doktor Úr, megihatom én a pálinkát?” Azt hittem, hogy rosszul hallok. „Na, arról szó sem lehet”, háborodtam fel, visszatértem az ágyához és a klinikai gyakorlatnak megfelelően, kiselőadás következett, sebekről, nyálkahártya ingerlésről, maró hatásról, gyomorbántalomról. Nyugodtan végighallgatta.
Elköszöntem. Ahogy ki akarok lépni a kórteremből, hallom a morfondírozást. „Én megiszom! Meg én, eddig is minden este megittam!” Kimenekültem, megnyugtatva magam, hogy a kórházban úgysem jut pálinkához.
A másik prosztatásommal sem jártam jobban. Ez is egy harcsabajuszú, mokány parasztember volt. A kórterembe lépve az ágyát üresnek találtam. Ha valamit nem kívánok egy operáló orvosnak, hogy aznapi nagyműtétes ágyát este üresnek találja. Ez általában azt jelenti, hogy a beteget elvesztettük, szerencsésebb esetben, hogy visszavitték a műtőbe, újra operálják. Szörnyű gondolatom támadt, átfutott az agyamon, hogy valami történt, de nem találtak, nem tudtak értesíteni. Kifordultam a kórteremből, s szembe találtam magam a betegemmel, aki hangos csatakiáltással üdvözöl: „Jöjjön már doktor Úr, itten senkinek sincsen pipadohánya, nem tudok rágyújtani.” Hatalmas harcsabajusza közepén üres pipa fityegett. Erőt vettem magamon. „Kaszás Úr, maga most azonnal lefekszik az ágyba, és onnan fel nem kel, amíg én azt nem mondom, hogy felkelhet. Pipázásról nincs szó, holnap jövök, ha nincs az ágyban, nem tudom, mit csinálok magával.”
Csúnya látvány lehettem, mert az atyafi dohogva ágyba bújt, miközben morgott, hogy itt mindenki szigorú, a nővér sem engedte felkelni, pedig csak járni akart egyet.
Teljes eszmei megsemmisülésben mentem haza az orvosi szállóra, biztos voltam benne, ezek holnapra bevéreznek, belázasodnak, szóval minden baj lesz.
A másnap reggeli viziten mindent a legnagyobb rendben találtam, és a következő napok is eseménytelenül teltek.
Egy héttel a műtétek után, haza kellett jönnöm valamiért egy napra, de mivel szeretem a nyugalmat, Pestről felhívtam az osztályt és az ügyeletes nővért kérdeztem a betegek hogyléte felől. „Jól van mindkettő. Az egyik pipázik, a másik pálinkázik, közben beszélgetnek” – hangzott a válasz. Választhattam, agyvérzést kapok, vagy legyintek. Letettem a telefont.
Aztán felkaptam megint „Honnan vesz pálinkát?” – kérdeztem. „Laposüvegben tartja a párna alatt – jött a válasz, – már kettőt elvettünk tőle, de valahogy újra terem” – humorizált a nővér.
Másnap visszamentem, nem kérdeztem semmit. A műtét után tíz nappal mind a két beteg gyógyultan távozott. Megígérték, hogy a recepteket kiváltják, a gyógyszereket beszedik.
Miközben elmondtam a szokásos intelmeket, arra gondoltam, hogy az élet bonyolult dolog. Ebben a harcsabajuszban azért lehet valami.

 

Részlet DR. PAPP GYÖRGY: FÉKEN TARTOTT SZENVEDÉLY című könyvből

Még több novella…