Voltam már egyedül, és voltunk hárman is. Most ketten megyünk. A hosszú repülőút alatt bőven van időnk Zsolttal számba venni az eddigieket. Kudut és bozóti antilopot nem lőttünk még. Én szeretnék egy vízi bakot, Zsolt egy nagyobb varacskos disznóra pályázna. És persze kövi antilopot is szívesen lőnénk még. Meglátjuk, mire futja, esetleg egy tehénantilop is szóba jöhet. Az Eland vagy a Nyala nem fér bele, nem is reális. Ezzel alszunk el.
Willem természetesen vár bennünket.
– Megyünk hozzám a farmra, – mondja, és sejtelmesen mosolyog. Rövidesen kiderül, hogy miért. A farm teljesen megújult, központi épülete emeletes fehér, gerendázott elegáns udvarház, előtte gondozott gyep, frissen ültetett bokrokkal teli impozáns kert. A ház előtt úszómedence. A környezet rendezett, a távoli dombokig szép a kilátás. A ház mögötti területen három kétszobás vendég faház, befejezés előtti állapotban. Az udvaron két új pick-up várja a vadászvendéget. Az igazi meglepetés azonban házon belül éri a vendéget. A régi szobámat kapom újra. A szerényen felszerelt – de a célnak természetesen akkor is megfelelt – vadász szoba helyett elegáns hotel szobát látok asztallal, fotellel, kényelmes berendezéssel. Látszik, hogy az elmúlt években Willem fogorvoslásból vagy vadásztatásból származó jövedelmét itt fektette be. Nemcsak a ház újult meg azonban, új a hivatásos vadász is. És új az a csodálatos 375-ös Holland and Holland is, amit Willem a kezembe nyom. Jó puska, mondja, kipróbáltam. Az ebéd alatti beszélgetésből kiderül, hogy igényes vadászvendégköre van. Bennünket barátnak tekint. (Ebben szerepe lehet egy tavalyi családostól Magyarországon velünk töltött Karácsonynak is.)
Ebéd után rövid szieszta, majd készülődés. A ma esti cél titokzatos, Willem csak annyit mond, „majd meglátjátok”. Indulásnál elárulja a titkot – előtte is ismert, hogy mit nem lőttünk eddig Afrikában – szóval, van egy igen nagy tehénantilop (red hartebeest) amit velem szeretne meglövetni. Ezzel el is dőlt egy korábbi dilemma. Megyünk vagy két kilométert, Willem távcsövez.
– Öten vannak, – jelenti ki – közelebb kell mennünk. – Megpróbáljuk. Mint már említettem, Afrikában nem lehet közelre lőni, a vad nem vár meg. 220 méterre lehetünk, mikor az új Holland and Holland vizsgázik. Vizsgázhatna jobban is. Vagy én. A lövés pillanatában a red hartebeest hátrakapja fejét. Van becsapódás, de látszólag sértetlenül tovafut a bozót felé. A hivatásos vadásszal utánaeredünk. Térdig érő fűben gázolunk, kezünkben puska. És futunk egy jó darabig anélkül, hogy ismételni tudnék. Aztán futunk még több kört is. Előttünk a tehénantilop zavartanul üget a bozót felé. Ez együtt úgy egy kilométerecske. 56 éves vagyok, ha nem kézilabdáztam volna, itt halnék meg. Ráadásul közben Karl, az új vadász többször mond valamit, amit nem értek, és így idegesít. Előttünk a tehénantilop zavartalanul üget a bozót felé, majd eléri a szélét, és eltűnik benne. Esteledik is, zihálunk is, levegő ügyben is meg kell állnunk. Karl felméri a helyzetet, aztán dönt. Majd reggel megkeressük. Lehangoltan ballagunk a kocsihoz, egyre sötétebb van. Ekkor jut eszembe a kérdés.
– Karl, mit mondtál nekem futás közben? Valamit a vadról?
– Nem. Azt mondtam, hogy „Take care with the snakes”. (Vigyázz a kígyókkal.) – Kösz. Kiver a víz. Érjük már el mielőbb azt a kocsit. A dolgot később elmesélem Zsoltnak, aki közli, hogy vele ugyanezt Morris csinálta meg az utolsó itt jártunkkor. Ő sem tudott őszintén örülni az információnak. Mint mindig, ha a vad nem kerül terítékre, nyugtalan éjszakám következik.
A másnap reggel azonban mindent feledtet, Morrisék már hozzák az antilopot. Hátrakapott állkapcsát törte el a golyó, és gellert kapva hátracsúszott. Így tudott még hosszan menekülni, a lövés azonban halálos volt.
A trófea mindenért kárpótol. Vastag, hátracsavart, sokgyűrűs nagysúlyú fejdísz. Túl szép egy tehénantilopnak, ami egyébként amilyen csúnya, annyira afrikai. Nagyon boldog vagyok, a többiek is kellő respektussal nézegetik új kincsemet.
Ma Willem egy barátjához megyünk kudura vadászni. Jan farmja hatalmas, komoly mezőgazdasági termelést folytat, a vadásztatás itt csak kiegészítő tevékenység. A farm az Orange folyó partján fekszik, saját vízrendszerével öntözi földjeit. Itt nincs is hivatásos vadász, csak két fekete kísérőt ad mellénk. Egyikük rövid autózás után megállítja a kocsit. Hihetetlen szót mond: kudu. És kézzel előre mutat, ahol egy bokor előtt, bennünket bámulva áll álmaim antilopja. Kiugrom a kocsiból, megtámasztok és HUTTY! Hát ez nem igaz, mit szenvedtünk, mennyit mentünk, most pedig ilyen egyszerűen itt volt, könnyen meglőttem. Egész testemben remegek, kudut lőni volt minden vágyam. Megadatott. Hála Neked Uram.
Letérdelek a nemes vad mellé, kezembe fogom a sima terpeszben csavarodó szarvat, és csak simogatom. Jó középkudu. Nem nagy, de az enyém. És természetesen gyönyörű. Megvan a helye a Csopaki utcában. Zsolt is megilletődve osztozik örömömben, értékeli a történteket. Remélem Ő is követi példámat ma, vagy holnap.
A délután azonban tartogat még meglepetést. Egy kiszáradt folyómederben autózunk, a platón a feketékkel együtt vagyunk vagy hatan. Karl messze a bozótszélben varacskos disznót mutat Zsoltnak, aki nekikészül, de nem úgy sikerül a lövés, ahogy szeretné. Hátracsúszik. A warthog a bozótba el. Erre az egész társaság utánaered, követik a nyomot. Én is csak azért maradok, mert a filmfelvevőm akad, késemmel piszkálgatom, próbálom megjavítani. Egy idő után úgy látszik, sikerül. A gép rendben van. A fiúk viszont még nem jönnek, így a kocsiról leszállva a folyómeder homokjában sétálgatok kicsit. Egy idő múlva nem túl feldobottan – mivel a vad nem lett meg – visszajönnek társaim. Felszállnak a kocsira, és én ebben a pillanatban újra észlelem a filmfelvevő elakadását. Dühösen piszkálgatom, míg furcsa érzésem támad. Felnézek, és megértem miért, a motor jár, de a kocsi nem megy. Hátrapillantok, és igen furcsa látványban van részem. A kocsi mögött hat méterre – ott ahol korábban sétáltam – Jan áll és egy lapáttal homokot szór. Ezt egy pillanatig nem értem, aztán meglátom a méterre felmagasló puffogó vipera táncoló fejét. Karl a járó motorú kocsi platójáról, kézből, golyós puskával úgy lövi szét a táncoló viperafejet, hogy a test puha fonálként összeesve hullik a porba. Mindezt úgy, hogy két méterre a kígyótól ott áll vendéglátónk lapáttal a kezében. Mély lélegzetet veszek. Tisztelt Olvasók, elhihetik, hogy láttam néhány parádés lövést az elmúlt néhány évtizedben, de ez azért, ahogy Pesten mondják nem semmi. Azt már csak hozzátenném, hogy ez a nap sem volt kivételes afrikai vendéglátóink „maláriaellenes” védőital fogyasztása szempontjából. Gondolom, Willem is értékeli hivatásos vadásza teljesítményét. Mi lassan térünk magunkhoz, – rövid szünet után Zsolt halkan javasolja, hogy mi is védjük meg magunkat malária ellen. Egyetértek. (Vadászat közben mi nem szoktunk inni, de ez most más.) Ők hamar napirendre térnek a kígyóügy felett, egy köszönömmel elintézik. Még rágondolni is rossz, hogy egy félórája ott sétáltam, ráadásul teljesen egyedül…
Este mindketten lövünk egy egy-egy steenbockot. A kövi antilop őzgida nagyságú, kis állat egyenes fekete szarvacskákkal. Kívánatos trófea az afrikai vadászok számára.
Másnap egy másik farmon Zsolt meglövi a varacskos disznót. Nem nagyon nagy, de az ember olyat lő, amilyen van.
A következő nap ismét emlékezetes. Mooifontain, Vadász ranch. Willem előre figyelmeztet bennünket, hogy ez más kategória. Gazdag ember farmja. Szó, ami szó, hasonlót nem nagyon láttunk idáig, Dél- Afrikában sem. A tulajdonos angol, fiatal osztrák feleséggel. Faragott fabútorok, kivételes nagyságú trófeák, a falon plazma televízió. Vigyázban álló, keményen tartott, fekete kiszolgáló személyzet. Két profi fehér vadász. Oroszlánvadászati lehetőség. Óriási magánterület, benne fekete falvakkal.
Barátságosan fogadnak, itt van vizi bak és kudu is. „Meg fogjuk lőni,” hangzik határozottan. Előtte rövid tájékoztatás az oroszlánvadászati lehetőségekről. (Részünkről ez csak elvi tájékozódás, ez nem a mi nagyságrendünk.) Egy oroszlánvadászat 14–15 ezer dollár. Megmutatják ketrecben. Hatalmas, gyönyörű sörényes hímoroszlán. A ketrec ne tévesszen meg senkit. A dolog technikája az, hogy a vadászat megkezdése előtt három nappal a farm teljes területén kihirdetik, hogy az oroszlánt kiengedik. Irtózatos nagyságú területről van szó. Az illúzió teljes. Annál is inkább, mert a kiengedés után két nappal négyen indulnak el a nyomon. Elöl a fővadász, oldalt a két hivatásos vadász és hátul a vendégvadász. Ha beérik a vadat, a védőgyűrű kinyílik, a vendég jut lövéshez, szükség esetén ismétléshez, a hivatásos személyzet csak veszély esetén avatkozik be. Willem azt mondja, hogy az ár ellenére, a kereslet folyamatos. (Gondolom, azóta az ár többszörösére nőtt.) Megköszönjük a tájékoztatást, aztán elegáns pick-uppal vadászni indulunk. Először a vízi bakkal próbálkozunk. Látunk többet, de nem jutok lövési pozícióba. Végre egy domb alján lehetőség mutatkozik, 200 méter, részben bokortól fedett, bár nem áll keresztben, a hatalmas állatot jól találom el, helyben marad. A trófea közepesnél kicsit jobb. Nekem igen megfelel. Jöhet Zsoltnak a kudu. Na, ez sem egyszerű.
Egy más területre autózunk. A kuducsapatot a hivatásos vadász a dombok között veszi észre. Jó messze vannak. Van idő átbeszélni Zsolttal a pozíciót. Egy bucka mögött fekszünk vagy egy fél órát, miközben Zsolt próbál pozíciót fogni. Példátlan türelme végre meghozza gyümölcsét, közel 300 méterről csak kicsi célpontot mutatva, – többi által részben fedetten – szép tiszta lövéssel hozza terítékre kuduját. Jogos örömünnep, Zsolt is régi adósságot törlesztett. Őszintén örülök örömének. Hazaindulunk.
Az utolsó nap Willem meglep bennünket – ajándék antilopot kapunk. Ehhez nekem egy vadonatúj 2506-ost javasol. A „tventifájvOsix” valóban jó ötlet. Hosszút lehet vele lőni. Így is teszünk Karllal, egy újabb komoly blesbock trófeával leszek gazdagabb. Kopacsek jó impalát lő.
Este – búcsúvadászat, sörétessel – guiniefowl, ez olyan afrikai gyöngytyúkféle. Én sikertelen vagyok, Zsolt lő kettőt, de nem lesz meg egyik sem. Irány Sun City.
Sun City a világ egyik legelegánsabb helye. Egyesek Afrika Las Vegasának tartják. (Nem véletlenül rendeztek itt nemzetközi kongresszust a dél-afrikaiak, ide mindenki szívesen eljön). Itt található a világ egyik legdrágább szállodája, a Palace, de nem kevésbé híres a másik három, kaszinót is működtető szálloda sem. A látványhoz tartozik a Lost City, dübörgő afrikai dobokkal, temérdek kőből faragott elefánttal, és más afrikai látványossággal. A látogató a Walley of Waves (Hullámok völgye) csodálatos habjaiban frissülhet fel. Mi a legrégibb szállodában, a kongresszus színhelyén kapunk szállást. Magam részéről – meghívott előadóként – a férfi öregedésének problémáival foglakozó referátumot tartok. A téma a világban igen aktuális, jól fogadják. Szép lassan magamról is szólhatna, bár egy-egy afrikai út élményözöne után, sajnálja az ember, hogy telnek az évek, múlik az idő. A vadászat mindenütt szép és jó, de mindketten úgy érezzük, hogy nekünk Afrikával különös szerencsénk volt…
Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből.
