Hosszú évekig vágytam oda. Gyermekkoromtól sokat olvastam róla és valahogy az emberi szabadság szimbólumaként maradt meg bennem. Mindenki azt mondhat szabadon, amit akar, a hatvanas- hetvenes évek Magyarországában a Hyde Park Cornert gyakran emlegették magasztos lehetőségként. Azóta sokszor jártam Londonban, hivatalosan és magánemberként is, tartottam néhány jó előadást, amit személyes sikerként értékelhettem , mégis az első látogatásom során történt esetre emlékszem legjobban.
A hetvenes évek második felében Londonban voltam és eljutottam a Hyde Park Cornerhez. Az utolsó száz métert már magas pulzusszámmal teljesítettem, majd elérve a hallgatóság szélét, elvegyültem a tömegben. Nagyon figyeltem, próbáltam megérteni a szónokot, aztán a szavak lassan megtaláltak, kezdtek értelmet nyerni. Kár volt. A szöveg ugyanis nem volt akármi : „És most már testvéreim elég a fehér ember uralmából! Söpörjük el őket! A rabszolgaság kora véget ért. Most mi jövünk!” Körbenéztem. Körülöttem kizárólag fekete testvéreim itták a szónok szavait. Erre idejövet valahogy nagy igyekezetemben nem is figyeltem. Nem túl barátságos tekintetek méregettek, ezért úgy gondoltam, csendesen lelépek. Udvariasan helyet kértem, a tömeg szó nélkül megnyílt előttem, én pedig Mózesként megcéloztam a szabadságot. Akadt azonban egy aprócska gond. A tömegben nyíló folyosó végén, szemben velem, óriás termetű, farmernadrágos fekete férfi állt. Piros pólója hatalmas bicepszekben folytatódott, bikanyaka tiszteletet parancsolóan tartotta bozontos fejét. Nem volt más utam. Másfelé nem mehettem. Összeszedtem magam és közelebb léptem az izomkolosszushoz. Elvigyorodott és fogai között szűrte a szavakat: „Tiszteletem, Tanársegéd Úr, hogy tetszik lenni, én vagyok Jaffar, most itt dolgozom, meg tetszik ismerni?” Egykori budapesti tanítványom igen megemberesedett. Jelentős testsúlygyarapodása és raszta frizurája nehezen felismerhetővé tette. Közelről azonban már ment a dolog. Jókedélyű, eszes hallgatóm volt az egyetemen. „Persze, hogy megismerlek, csak vigyél ki innen mielőtt látványosan széttépnek, ugyanis nagy kár lenne értem” – magyaráztam szerényen. Boldogan röhögött: „Nem bántják ezek, csak a szájuk nagy” – legyintett. Elegánsan, nyugodtan távoztunk….
Aztán megittunk egy sört. Kettőt is talán, életmentés címén a vendégem volt. Jót beszélgettünk a múltról. A kedvem is megjött. London jó hely, barátságosan sütött a nap. Visszanéztem a Hyde Park Corner felé – béke és nyugalom – a tömeg éppen szétszéledőben volt.
Azért többet nem megyek oda, hátha Jaffar éppen nem jár arrafele…
