Mottó:”…a múltad lesz minden, amit a SEMMIVEL szembe állíthatsz.
Ez még az enyém, mondhatod a SEMMINEK, ő meg azt mondja:
igen, de a jövő meg az enyém.”
Sári László
Drága Szüleim a legjobb emberek voltak a világon, több évtizedes hiányuk máig fájó érzés. Még Apám ismert szigora is természetes volt. Mindössze egyetlen furcsa tulajdonságukat nem értettem: nem tudtak igazán örülni, ha a fiuk intőt hozott az iskolából. Nem értem, pedig néhány igen érdekes intő is volt közöttük. Nézzünk néhányat…
INTŐ I.
FELADATMULASZTÁS
Gimnáziumi osztályom mezőgazdasági politechnikai oktatása nem csak a hétfői SASAD TSZ- beli gyakorlatot foglalta magába. Másik része volt a gimnázium felső kertjében és a hozzátartozó meteorológiai állomáson ügyeleti szolgálat teljesítése. Az ügyelet fél háromtól este fél hétig tartott, és ez alatt a meteorológiai műszerek mért értékeinek adott időben történő rögzítése mellett, például a zöld növényzet és a virágok locsolása is hozzá tartozott.
Történetünket megelőzően körülbelül két héttel a gimnázium folyosóján a nagy tízpercben éles rikoltás hangzott el: „Papp igazold a KILIÁN pontjaimat!” (A Kilián pontok teljesítése, – emlékeim szerint – bizonyos spottevékenységet igazolt.) Mint a gimnázium ifjúsági sportköri elnökének, nekem kellett a népség – katonaságnak a pontokat igazolni. Formás, jó alakú, szép mosolyú leányzó állt előttem Kilián-könyvét lobogtatva. Valamilyen Anikó. Kölcsönös felmérés történt, aztán aláírtam a pontokat. Mikor elment, direkt nem néztem utána.
Ügyeletes voltam a felső kertben. Éppen kezdtem volna a munkát, mikor megjelent a példátlan mezőgazdasági érdeklődést mutató Anikó. Öt perc múlva minden formaságot mellőzve, hozzám bújt. Na, nem kell mindjárt rosszra (vagy jóra?) gondolni. Korosztályos matatás el-el tévedő kezekkel intim simogatások, bátortalan csókváltás, néhány történet, ezzel telt a délután. Azán hirtelen jött az este és Anikó hazaindult (gondolom otthon elmondta, hogy egy osztálytársnőjénél a másnapi dolgozatra készültek). Magamra maradva rémülten észleltem, hogy sem a locsolást, sem a délutáni meteorológiai méréseket nem végeztem el. Villám gyorsan vettem a tollat és szellemesen egyre emelkedő értékekkel spontán kitöltöttem a mérőlapokat, egyébként meg gondoltam, hogy előbb-utóbb úgyis esni fog, így a locsolásról könnyen lemondtam. Óriási hiba volt…
Másnap osztályfőnöki revízió során kiderült, hogy mérési adataim alapján, Magyarországon tegnap +42OC hőmérséklet mellett pusztító tájfun száguldott át (mint említettem valóban csendes, napsütéses idő volt).
Fiatal ambiciózus osztályfőnökünk korábban egy szülői értekezleten találkozott Édesapámmal. Némi diszkurzus után komoly respektusa alakult ki irányába, így kötelességének érezte, a borzasztó bűntényről a szülők intő formájábani tájékoztatását. Apám figyelmesen olvasta az intőt, – és mivel a növényeket különösen szerette – felcsattant: „Hogy lehet, hogy nem locsoltál, hogy lehetsz ilyen lelketlen, és a dolgodat sem végezted el rendesen! Egyáltalán mi a fenét csináltál egész délután?„
Na, erre akkor és ott nem volt válasz, de úgy gondolom ma is, hogy az a délután megért egy intőt.
INTŐ II
UZSONNARABLÁS
„Értesítem a kedves szülőket, hogy fiuk egy osztálytársa tízóraiát megette és mikor a fiú számon kérte rajta, megverte őt.”
Első olvasásra, durva, erőszakos, verekedős gazember képe rajzolódik ki. Na, nézzük a valóságot…
H. Árpi jó tanuló volt és cukorbeteg. A tényt ismertük, de a részletekkel (cukor, kenyér, édesség megszorítás stb.), nem nagyon voltunk tisztában.
Nálunk otthon a szerda húsos nap volt. Drága Anyám csodáslatos hússzeletet sütött nekem, másnap pedig a hideg pecsenyezsír vastag kenyérszeletekre kenve apró húsmorzsákkal fűszerezve jelentette az iskolai tízóraimat. Iszonyú finom volt. Egy vetélytársa volt, a gépsonka…
Árpi csütörtökön gépsonkás, nagyon vékony kenyérszeletkés, diétás szendvicset hozott. Elvtelen ajánlatának nem tudtam sokáig ellenállni. Rendszeresen cseréltünk.
Egy csütörtökön kilenc órára az Igazgató Úrhoz kellett mennem, iskolai sportrendezvény szervezés megbeszélésre. Gondoltam előtte megreggelizek, felkaptam Árpi gépsonkás szendvicsét és befaltam, tudva, hogy ő meg elveszi majd az enyémet amíg nem vagyok ott.
A megbeszélés körülbelül egy órán át tartott, amikor visszatértem az osztályba Árpi feldúltan fogadott: Hol a pecsenyezsíros? Az enyémet bezzeg befaltad, ez egy szemét dolog kiabálta, és mellbe lökött. Kapott egy fülest, amit az osztályba lépő OFŐ éppen meglátott. Mi van itt? -rivallt ránk. Árpi szólalt meg – Megette a szendvicsemet és még meg is ütött! – panaszolta. Megkaptam az intőt, és teljesen értetlenül visszaültem a padba. A dilemma azonban hamar megoldódott: padtársam SCHMÖLCZ MIKI (aki hol röhögött, hol éhes volt) kaján mosolyából az derült ki, hogy most éppen az utóbbi győzött.
Mérlegeltem, hogy ő is kap egyet, de aztán úgy döntöttem, egy napra egy intő elég.
INTŐ III
KIDOBÓS RAKKENDROL
Másodikos gimnazista voltam mikor a kisközértből testvér alapszervezetet szereztem. Az utcában lakó BÖBIVEL a kisközértben találkoztam, ahova lisztért küldött Édesanyám. Böbi velem egy korú, szép arcú vidám lány volt, imádott táncolni, már idősebb fiúk környékezték, de zsenge gyermekkorunkban sokat játszottunk együtt, jól ismertük egymást. Megszólított: Én a Hámán Katóba jártok, te meg a Rákócziba. Nem akartok egy lány testvér osztályt? Hogyne akarnánk, intézem máris, feleltem. (Soha ilyen szimpátia az osztályban javaslatomat még nem kísérte, mint másnap a lehetőség ismertetését.)
Az első közös rendezvény egy Keleti Károly utcai kultúrteremben történt, aminek gondnokát Böbi ismerte. Szombat este odamentünk az Osztályfőnökünkkel. Ők is. A kezdeti boldogtalankodást a szalagos magnó megszólalása feloldotta. Először mindenki csak a fejét himbálta, aztán az ütemre a lábak is dobogtak. És akkor egyszerre csak nem volt tovább, – jött minden idők legjobb zenéje: Elvis korai időszak. A párok megjelentek a táncparketten, felkértem Böbit és előadtuk magunkat. Nem csak mi. Osztálytársaim közül sokan voltak Metrósok vagy jártak az Illésékhez, ők még jobban színezték mint mi. Gulyás Tanárúr rémülten, tágra meredt szemmel nézte a vad imperialista táncot. Mikor a magnón szalagcsere volt odaintett magához. Ez micsoda? – kérdezte. Nem értettem a kérdést: Hogy tetszik érteni? Mi ennek a nyugati vonaglásnak a neve? Ja, mondtam: kidobós rock and roll. Többet meg ne lássam!- mondta.
A magnón azonban ment tovább a zene, – jött Böbi nem volt mit csinálni – a tanári tilalom ellenére táncolni mentem. (Bátortalannak nem mutathattam magam!)
Másnap a következő intőt kaptam: ”Értesítem a kedves Szülőket, hogy fiúk a tanári tilalom ellenére az osztályrendezvényen kidobós rákkendrollt táncolt”.
Apán idegesen forgatta az ellenőrzőt: „Miazistenazakidobósrákkendoll?” – kérdezte.
Tudtam a választ: Nézd, ha akarod, mutathatok Neked néhány figurát, de valószínűleg nem fog tetszeni, – humorizáltam.
„Na hagyjál engem ezekkel a hülyeségekkel” és kiment Édesanyámhoz a konyhába.
Anyám, a fúvó széltől is óvta fiát, a nyitott ajtón keresztül hallottam félént kérdését: Nagyon drága lenne a gyereket egy tánciskolába beírtatni?
ENNÉL SZŐRNYŰBB BÜNTETÉST AKKOR ELKÉPZELNI SEM TUDTAM.
(Máig örülök, hogy Apám elvetette az ötletet.)
Drága Szüleim, csodálatos ifjúságom volt, amiért nagyon hálás vagyok, (még akkor is, ha nem voltunk gépsonkás helyzetben).
Az okozott kellemetlenségeket ma is szégyenlem.
Mostanság már nem kapok intőt, Sajnos.
