Jelentős késéssel indultam az Akadémiai Bizottság ülésére. Párosával szedtem a lépcsőket, de még így is kb. 2o percet csúsztam. Éppen nyúltam a kilincs felé, amikor az ajtó kitárult és két férfi lépett ki a szobából. Egyikőjük, ismert nőgyógyász professzor, régi barátom, nagy ovációval üdvözölt. „ A legjobbkor jössz, mi éppen végeztünk” felkiáltással szorította meg a kezemet. A másik, szintén ismerősnek tűnő idősebb úr, csak mosolyogva biccentett. „KAMBEKTUMI- mondta. Értetlenül bólintottam felé, és ők már mentek is.
A teremben éppen szünetet tartottak, a bizottsági tagok kisebb csoportokban egymással beszélgettek. Egy székre huppantam, magam mellé tettem a táskám, és váratlan villámcsapásként megrohantak az emlékek. KAMBEKTUMI…
1964-ben Rákócziban abszolvált jeles érettségi után szorongva vártam a Debreceni Orvostudományi Egyetem felvételi vizsgáját, amit némi szokatlan családi villongás előzött meg. A téma a hajviselet volt, ellenkező előjellel. Abban az időben ugyanis a hosszú haj volt a kifogás tárgya, ezzel szemben az én sportos kefe frizurám elég egyéninek tűnt. „Lehetne rendes, fésülhető hajad is, egész más külsőd lenne” – közölte velem Apám. Remélem, nem ez lesz a döntő szempont, válaszoltam, de a hozzászólás azért elgondolkoztatott. (Hátha, mégis nézik?). Mindegy, felvettem a sötét öltönyömet és mentem felvételizni.
A vizsgára várva, a klinika kertben szimpatikus fiú állt mellém. Szemmel láthatóan Ő is igen vágóhíd előtti állapotban.
– Preisz József vagyok, debreceni, egy dombon lakunk, az a város legmagasabb pontja, mutatkozott be. Én is elmondtam a nevem, meg hogy Pesten lakom, én is egy dombon, de annál van a városnak magasabb pontja is, sajnos. Összenevettünk, és akkor elhangzott a korszak legfontosabb kérdése: Van farmerod? Van, közöltem büszkén, és ezzel visszajöttem a földre a szorongás birodalmából.
Magabiztosan léptem a terembe. Az első amit észleltem, hogy a Bizottságot elnöklő Professzornak rövidebb a haja. (Előny itt.) Leültettek, kérdezni kezdtek…
Életem legjobb vizsgája volt. Még fizikából is brillíroztam. Negyed óra elteltével éreztem, hogy a dolog jól alakul. És a Bizottságon is érződött ugyanez. Barátságos hangulatban álltam fel a székről, amikor az addig egyetlen szótlan bizottsági tag, mintegy megkérdezte: és Pesten melyik gimnáziumba tetszett járni? (irataim az Elnök előtt voltak, nyilván nem akarta ezért elkérni őket.) Én, magabiztosan, büszkén válaszoltam: a II. Rákóczi Ferenc gimnáziumba, majd a tizennyolc évesek fölényes közlékenységével hozzátettem: ott van a Keleti Károly utcában. Hiba volt.
Újabb kérdés jött: és tetszik tudni, hogy ki volt Keleti Károly? Puff! 6 éves koromtól minden nap a Keleti Károly utcán siettem a Közértbe, életemben több ezerszer elmentem a Központi Statisztikai hivatal előtt, szóval a mindennapjaimhoz a Keleti Károly utca eredendően hozzátartozott. Soha eszembe nem jutott, hogy megkérdezzem, ki volt Ő, vagy utánanézzek a dolognak. Szégyenszemre nem tudtam.Búcsúzóul, barátságos felvilágosítást kaptam a nevezett magyar statisztikában játszott meghatározó szerepéről. Egy életre megtanultam, hogy csak arra válaszoljak, amit kérdeznek és csak annyit, amennyit kell.
Felvettek. És ezzel elkezdődött életem egyik legboldogabb éve.
A debreceni diákélet semmihez nem volt hasonlítható. Mindig történt valami. Valami, aminek örülni lehetett, valami, amin röhögni lehetett, vagy valami, ami miatt szorongani kellett. Az egyetem nehéz volt, de a társaság által teremtett hangulat minden akadályt elviselhetővé tett. Csoporttársaimra a mai napig szeretettel emlékszem.
Az egyetemi programok között kiemelt helyen szerepelt, a különböző évfolyamok nyilvános klubestje. Ezek a klubestek mindig igen jó hangulatúak voltak.
Ötletben nem volt hiány. A huncut élettani monológoktól, a kétszereplős álszigorlatig mindenféle javaslat elhangzott, valódi terv azonban nem alakult ki az első évfolyam klubest műsorával kapcsolatosan. És ekkor lépett színre Bende Sanyi.
Bende Sanyi – évtizedekkel később Bende Sándor jó nevű miskolci sebészprofesszor – putnoki származású,vidám természetű orvostanhallgató volt, aki a zenében is otthon volt. És nemcsak zenélni tudott, hanem mersze és képzelőereje is volt. Meghívott többünket Csapó utcai albérletébe, majd lakonikus rövidséggel közölte: zenekart alakítunk. „A klubesten meg csapunk egy olyan arénát, hogy még évek múlva is beszélnek majd róla. A javaslatot első hallásra megvettük…
„A részletek a fejemben vannak, közölte határozottan. Barta zongorázik, Papp Gyuri énekel, én gitározom, lesz még egy basszusgitár, egy dob, meg egy kórus. Meg Harry…
Harry min játszik érdeklődtem óvatosan? Harry a szöveggel törődik, jött a válasz. Azért voltak fenntartásaim. Én hatodikos elemista koromban voltam karénekes utoljára, – említettem ellenérvként – bátortalanul. Nem számít, aktiválunk, – egy pesti srác tudjon énekelni – legyintett Sanyi. És mit játszunk? Én nem tudok bármit zongorázni –, szabadkozott Barta is. Harryval kitaláljuk, utána próba, – Bende nem aprózta el. Elvist én nem tudok énekelni, jelentettem ki határozottan. Paul Robesont és Little Richardot sem kell, hangzott a válasz. Harry marad, veletek holnap találkozom. Szevasztok…
HARRY vidám volt és ébenfekete. Mint a szudániak általában. Két nagy csillogó szeme mögött a humor isteni adottsága rejtőzött, ráadásul törve beszélte a magyart. A „sütik a nap” című kiszólása igen népszerűvé tette az évfolyamon. Aktív résztvevője volt a debreceni éjszakai életnek, a hölgyek nagy örömére akik, ritka szófordulatokra is megtanították. Ezeket viszont sajátos szövegkörnyezetben és hangsúllyal adta elő, gyakori betűtévesztéssel, komoly élmény volt vele beszélgetni. Egyszer az év végén az egyetemre indult, mikor a kollégium kapuján kilépve, szörnyű dolgot észlelt. Esett a hó. A dolog azonnali intézkedést igényelt. Harry visszafordult, átöltözött és újra útnak indult. A kollégium előtt boldogan hógolyózó debreceni utcagyerekeket a világ problémái általában hidegen hagyták. A hosszú fekete felöltőben és cilinderben utcára lépő fekete fiú azonban még nekik is sok volt, így nem csoda, hogy a második hógolyó telitalálata után Harry hamarosan hajadonfőtt maradt. Iszonyú haragra gerjedt. Nagy szeme tágra nyílt és felemelt mutatóujjal mennydörögte, a megszeppent utcagyerekek felé, – némi kis hibával, az előző éjszaka tanult szitokszót: Aaaa Bicsába! A gyerekraj röhögve menekült. Harry perfekt beszélt angolul, emiatt volt rá Sanyinak szüksége.
A számot természetesen Sanyi választotta ki. Jó választás volt, talán valamelyik Kinks dal lehetett. Ha jól emlékszem gyöngyökről és természetesen szerelemről volt benne szó. Harry a szövegét, Sanyi a zenéjét alakította át teljesen. Mikor Sanyi először vázlatosan bemutatta, fogyaszthatónak tűnt.
Ezek után, korántsem eseménytelen próbák következtek. Lett dobos és basszusgitáros, lett kórus. Sanyi kegyetlen alapossággal, százszor újrajátszatta a dalt, miközben alakítgatta a számot. Ha valaki valamit csinál, csinálja jól, mondogatta. És így is gondolta.
Mikor teljes volt a létszám, előadta hangszerelési és dalfelépítési elképzeléseit. Valahogy így: A dal a háttérben álló kórus ütemes tapsával indul, a harmadik ismétlés után belép a dob, aztán a dob harmadik üteme után belépünk mi Gyurival, az első sor eléneklése után jön a kórus válasza, aztán kiegészülünk a zongorával és a basszusgitárral. Valahogy így: M.tata, M-ta, M.tata, M.ta. és a dob: trattaM.ta, tarattaM.ta. Némán hallgattuk, majd a váratlan csendet Harry szakította meg. „Nem jó – mondta – a dobbal kell kezdeni, az határozza meg az ütemet.” Bendét a gutaütés kerülgette, „Harry a te dolgod a szöveg, mit ütemezgetsz itt, én már átgondoltam, úgy jobb az egész felépítése.” Nem tudtunk, vagy nem mertünk hozzászólni, így egy másodpercre újra csend lett, amit csak Harry egyszerű monológja zavart meg: „Ütem, ütem, az a legfontosabb! Az az alap! Bende, hát ki jött ide Afrikából?” Percekig röhögtünk, a végén már Sanyi is, aztán nagyvonalúan legyintett, – jó, az ütem neked a véredben van – induljunk a dobbal. Szinte mindennap próbáltunk. A dolog kezdett összeállni.
A klubestek színhelye korábban a debreceni egyetem hullaháza volt, amit alapos tatarozás után, elegáns színpaddal tettek teljessé. Az íratlan szokásrend szerint az első sorban a professzori kar és feleségeik, a második sorban a tanszékek igazgatóhelyettesei, docensei és fontosabb tanárai kaptak helyet. A fiatalabb tanerők a népes hallgatósereggel elvegyülve szokták élvezni az előadást.
A fellépés előtt néhány nappal az évfolyampatrónus tanársegéd tudomására hoztuk, hogy rockot fogunk játszani. Jól leplezve kétségbeesését, csak egy kikötése volt: sem a zenekar, sem a kórus nem lehet farmerben. Mindenki felvette a felvételi öltönye sötét nadrágját és egy fehér inget. Színes csapat voltunk. Fellépés előtt Harry, meglepően hibátlan magyarsággal közölte: „Mindenkinél jobbak vagytok. Szétszedik majd a hullaházat„ (Orvosi kémia szigorlat előtt ez nem hangzott különösebb előnynek.)
Felment a függöny. Na, azt a pillanatot soha életemben nem fogom elfelejteni. A színpad közepén állva, a sötétbe nézve láttam a tömeget, amely várta a csodát. Szívem a torkomban, hogy lesz itt ének ? Szerencsére a dobosunk nem zavartatta magát. Megszólalt az ÜTEM. Lassan betöltötte, elárasztotta a termet. Aztán minden ment magától. Valami szokatlan révülettel, parancsolóan dübörgő dal szólalt meg, élvezettel énekelt soraimra időben jött a háromtagú férfikórus refrénje, majd Sanyi impozáns gitárszólója után furcsa dolog történt. A nézőtér hátsó fele felállva, ütemes tapssal kísérte és ütemre mozogva, együtt énekelte a refrént a kórussal. A refrén szövege nem volt bonyolult: KAMBEKTUMI……(Eredetileg persze come back to me.. )
Amikor a dal véget ért, soha véget nem érő fiesta kezdődött. Egyszer még ismételtünk, aztán elmenekültünk a színpadról. (többet hiába követeltek volna, ezt az egy számot tudtuk.) Ünnepi, magasztos, győzelmi érzés volt. Az éneklést soha életemben nem merném megismételni. Hálás vagyok, hogy egyszer megélhettem…
Bende Sanyi rövid, szerény, határozott összefoglalása következett: „Megmondtam ugye, hogy megéri a meló! Mit lepődtök meg, mondtam, hogy mi vagyunk a legjobbak.” Ez az ember tudta, hogy mit csinál… Azóta is megkülönböztetett szeretettel nézünk rá.
Az elsőévesek diadaláról sokáig beszéltek. Még a következő kémia előadáson is elhangzott, „az ifjúság mai zenéjének jól sikerült tolmácsolása”. Szóval rendben volt a dolog… És ezek szerint, jó is lehetett, ha 55 év után, a Magyar Tudományos Akadémián, egy debreceni akadémikus KAMBEKTUMI-val köszönt.
A szünet lassan véget ért, a bizottsági tagok helyükre indultak. Én pedig végtelen nyugalommal készültem arra, hogy a következő néhány percben a saját témámról referáljak.
Minden kornak megvan a maga feladata…
