Mottó: „Az életünk tervszerű véletlenek sorozata”
Karácsony Benő
1970-ben elvégeztük az egyetemet. Mindenki dolgozni kezdett, egy hónapig a betegek és a szakszemélyzet is „DOKTOR ÚRNAK” szólított bennünket. Aztán hirtelen minden megváltozott, megjött a behívó és megkezdtük fél éves katonai szolgálatunkat. Az első két hónap sorkatonai képzés, aztán négy hónap alhadnagyként csapatszolgálat. Néhány történetet már korábban megírtam, egy közelmúltban lezajlott évfolyam találkozón azonban felemlegettek egy megíratlan történetet. Nem akarok adós maradni…
Az elhelyezés egyszerű volt: 52 személyes körlet, emeletes ágyakkal. Az első négy-öt napban a helyzetnek megfelelően udvarias beszélgetés folyt (Tudod, kérlek…) esténként, ügyeletekről, referálói szokásokról, műtétekről, betegekkel való tapasztalatról. A hatodik napon este valaki fennhangon megemlített egy jellemzően női alkatrészt. A téma elsöprő többséget szerzett az esti társalgási témákban. Mobiltelefon természetesen nem volt, de a ritka szabad percekben vonalas telefonon állandó kapcsolatfelvétel történt, s persze mindenki elmondta a kedvesének, hogy mennyire hiányzik.
Sanyi egy vidéki nagyvárosban kezdte nőgyógyász pályáját. Magas fekete, izmos, jó külsejű, nagy dumájú ifjú volt vélhetőleg széles körű női rajongó táborral. Egyelőre azonban eltávozásról szó sem lehetett. Egyik este Sanyi különösen izgatottan jött el a telefontól. Elmondta, hogy egyik kiváló rajongója Dorka (hosszú fekete haj, zöld szemek, vonzó test felépítés és komoly technikai hozzá értés) hivatalos ügyben három nap múlva csütörtökön Pestre utazik. A hajnali vonattal jön, de csak 10 órára kell a hivatalos helyen megjelennie. Közben szabad találkozásuknak csak éppen a sorkatonai szolgálat jelent apró akadályt. Nincs eltávozás.
A szomszéd emeletes ágy két sebész tulajdonosa értő részvéttel hallgatta a problémát. Lezser idegsebész kollegánk viszont, – magyar ember segít, ha tud – a harmadik ágyról azonnal megszólalt: „Én annyit tudok segíteni, hogy odaadom az otthoni szobámat, a szobám a konyhából nyílik.” Mondta a címet és átadta a kulcsot. A technikai segítség ellenére, Sanyi érthetően vígasztalan volt csak a probléma egy része látszott megoldottnak. Ezután, aközben csendben beszélgető két sebész megszólalt: „Mi elintézzük, te csak csináld, amit mondunk.” Sanyi hihetetlenkedve nézett rájuk.
Másnap reggel a század atyaúristenétől – KOLBÁSZ főtörzsőrmestertől – a két sebész kihallgatást kért. Kolbász nagydarab, hangos, kemény parancsnok volt. (Isten nyugosztalja!) Mosolyogni nem nagyon láttuk. A két sebész elmondta, hogy Sanyi félénk, túl szerény, vidéki fiú, aki komoly problémáját nem meri előadni. Pesti nagynénje súlyos beteg, kevés ideje van hátra, pesti lakását Sanyira szeretné hagyni, Ha Sanyi két- három napon belül nem jut ki hozzá egy csomó papírt nem tud aláírni, elesik az örökségétől. Csak 2-3 óráról van szó csütörtökön reggel el tudná intézni. 10 órára a katonai előadásra visszatér. „Emberek vagyunk Főtörzs elvtárs, nem?” A két nyílt tekintetű komoly sebésznek a Főtörzs nem tudott ellenállni Sanyi csütörtök reggel 7-10-ig kimenőt kapott.
Mindenki alig várta, hogy Sanyi visszajöjjön és beszámoljon a részletekről. Csalódtunk, délutánig szóba sem állt senkivel. Négy óra körül volt egy kis szünet, körbeálltuk néhányan, aztán az idegsebész visszakapta a kulcsát, mi pedig egy huncut történetet.
Szóval megjött a csaj, taxival várt a laktanya előtt, gyönyörű volt és jó szagú. Megérkezünk a címre. Felrohantunk az első emeleti lakásba, megkerestük a szobát és egymásnak estünk. Természetesen a részleteket nem mondom el, de életem egyik legjobb mérkőzése volt. Egy apró malőrrel.
Picit megcsúsztunk az idővel, kapkodva öltözködtünk. Én még egyenruhámat igazgattam, mikor kinyitotta a szobaajtót. Az ajtótól egy méterre, a konyha asztalnál reggeliző öt tagú család, sokkoló látványa pillanatnyi bénult csendet eredményezett. A reggelizők kezében – az idegenek láttán – megállt a vajas kenyér. Dorka találta fel először magát, „Jó reggelt, mi már kávéztunk” felkínáltással kimenekült a konyhából. Én nem úsztam meg ennyivel. A reggelizők egyike, egy 5 év körüli aranyos fiúcska kis kezét kinyújtva: „Katona bácsi, van puskád?- felkiáltással üdvözölt. „Van neki, csak most kiürült” – válaszolta a humoros nagyapja. A nagymamának a röhögéstől torkán akadt a falat. Én is kimenekültem. A buszmegállóban kaptam egy puszit, aztán elviharzott. Az elbeszélés okozta hangos derű elülte után, az egyik sebész kollega megkérdezte: „De azért megérte, ugye?” Sanyi az idegsebész kollegához lépett és megölelte: „Életem végéig több sörrel jövök Neked megmentőm!”
Az ezt követő – felcsillanó szemmel feltett váratlan kérdésre azonban nem volt felkészülve: „Láttad a reggelit? Tükörtojást ettek?”
A történet 56 éves. Érdekes módon az egykori katonák -ma már öreg doktorok- élvezettel emlékeztek rá.
