Mottó: „Nem mind arany ami fénylik” közmondás
Késve indultunk haza vidékről, reggelizni sem volt időnk. Ráadásul az autópálya is zsúfolt volt, sokszor csak lépésben tudtunk haladni.
Budapesten már jobb volt a helyzet, villámgyorsan hazavittem feleségemet, majd elvágtattam – kezemben egy terjedelmes listával – bevásárolni. A sietség oka az volt, hogy 14:30-ra banki időpontom volt, onnan nem lehet késni.
Másfél óra alatt sikerült mindent megvennem, már indultam volna tovább, mikor furcsa émelygés fogott el. Rájöttem, hogy egész nap egy korty folyadékot sem ittam, teljesen ki vagyok száradva. Szemben velem a szupermarket polcán üdítők sorakoztak, a legközelebbit levettem. Alkoholmentes mojitó. (Az alkoholos változatot kedvelem, ilyet azonban még sosem ittam.) Alig vártam, hogy kijussak a boltból, villámgyors üveg nyitás, óriás korty – máris jobb a helyzet.
A teli bevásárlókocsival levágtattam a parkolóba, a kocsim mögé álltam, felnyitottam a csomagtartót, s elkezdtem bepakolni. Lassan ment, az órámra néztem, kilenc percem maradt a banki időpontig. A mojitós üveget a platóra állítva, bedobáltam a maradék árut a csomagtartóba. Ekkor azonban egy pici baj történt, egy rossz mozdulatomra a mojitós üveg tartalma az ölembe ömlött, átáztatva világos vászon nadrágom elejét, s éppen a középét. Ledermedtem, de rögtön döntöttem: a dolog nem érdekel, nem kérek új időpontot, gyerünk a bankba.
A sorszámvétel után a váróterem közepén elhelyezett kényelmes kanapén vártam a soromra. A család ügyeit régi kedves ismerősünk – egy a bankban évtizedek óta dolgozó, szakmailag rendkívül képzett idősödő hölgy – intézi. Munkaasztalánál három ügyfél ült, szemmel láthatóan valamilyen bonyolult banki ügyletről tárgyaltak. Ismerősünk kezével intve kért távolról kis türelmet. „Nem tétel” – intettem, elővéve mobiltelefonomat üzeneteimet kezdtem nézegetni. Pár perc múlva a szomszéd munka-asztalnál dolgozó, csinos szőke, ifjú hölgy felállt és határozott léptekkel közeledett hozzám. (Néhány évtizeddel korábban „a van ízlése” lett volna a reflexióm). Kedvesen, mosolyogva – bár kissé zavarban – szólított meg. „Elnézést uram, de a többiek szóltak, hogy egy nagy nedves folt van elől-középen a nadrágján.”
Első pillanatban nem értettem, aztán egy pillanat alatt megvilágosodott a helyzet, – az előzményeket nem ismerve, a helyzetet félreértve, a kanapét féltették tőlem.
Kellemetlenül éreztem magam, de mivel a szituáció számomra is szokatlan volt, azonnal próbáltam tisztázni a helyzetet.
„Picit félreértik a dolgot, én tudom, hogy a folt mitől van”. Rövid tájékoztató után így folytattam. „A világ minden kincséért sem fordítanék magácskának hátat, de biztosíthatom, hogy hátul száraz vagyok, így az ülőbútor nincs veszélyben. Ha pedig minden kétséget kizáróan akarna az igazságról megbizonyosodni ez csak egy elülső szagpróbával lehetséges. Szeretném megjegyezni, hogy kevés férfi lehet a világon, akinek nadrágja elől és középen mojito illatú, így az eljárás sajátos élményt jelenthet. Az odahajlást és szagellenőrzést meg sem javasolnám, mert úgy gondolom, hogy a teremben lévő 40 ember – bár érdeklődéssel figyelné -, de a helyzetet félreértve nem egyértelmű ovációval fogadná az akciót.”
„Hiszek önnek, és magam sem tervezem a további vizsgálódást”- jött a szellemes, kedves válasz. „De mit tegyünk?”
Gondoltam, javaslom, hogy a fal felé fordulva várakozom, de mint már sokszor iszonyú szerencsém volt.
Az ismerős ügyintéző hölgy asztalától az ügyfelek felálltak és távozni készültek.
Az ifjú hölggyel közös megkönnyebbüléssel, kedvesen elköszöntünk, ő felszabadult, boldog mosollyal visszatért munkájához, én pedig mojito foltos nadrágomban villámgyorsan leültem családi ügyintézőnk asztalához. A folt jótékonyan kikerült a látótérből, a feszültség megszűnt.
A mondás így szól: „Nem lehet boldog az, aki nem akar az lenni.”
Milyen igaz!
És az is, hogy néha kevés is elég a boldogsághoz.
