Nem voltunk gazdagok. Szegények sem az akkori viszonyok között. Nélkülözni nem nélkülöztünk, villogni nem volt divat és főleg nem volt miből. Nem panaszkodom, éltünk, ahogy egy tisztviselői fizetésből élhetett egy család.
Tízéves lehettem, amikor egy este Apám magához hívott. Különösebb bűnöm éppen nem volt, viszonylag nyugodtan huppantam le a székre. „Angolul fogsz tanulni, Katival együtt” hangzott a döntés. (Gyermekkoromban a szülői döntések széleskörű előzetes véleményegyeztetése még nem volt divat). Kati a házban lakó, nálam két évvel fiatalabb, szintén beosztott családtag státuszú leánygyermek volt. Együtt jó csapatot alkottunk, néha megvertem. Most viszont komoly dologról volt szó, a szabadidőm látszott veszélyben forogni. Villámgyorsan járt az agyam, „nem lehetne, hogy csak Kati tanuljon, s ő majd elmondja nekem, ami kell”, javasoltam a tízévesek őszinte gátlástalanságával Apámnak. Nem szerette az alulról jövő javaslatokat. „Maradjunk az én elképzelésemnél”- mondta.” Szóval kétszer egy héten jön Attila bácsi”. Szinte felsikoltottam: „kétszer egy héten?” Apám hajthatatlan volt.” Béla bácsiékkal (Kati szülei) már megbeszéltem” – közölte, maga részéről befejezettnek tekintve a dialógust. Kioldalogtam a kertbe, hogy közöljem a megrázó hírt Katival, aki már tudott a dologról. Vele is tényként közölték a szülei az újabb rabigát, csak Ők örömhírként tálalták. Őt sem dobta fel a lehetőség…..
Attila Bácsi nagyon öreg volt és nagyon vicces. Hamarosan kiderült, hogy szerethető öregember, aki beszél a gyerekek nyelvén. A kezdeti kelletlenség, hamar ellenkezőjére fordult, szívesen és élvezettel tanultunk, négy éven át.
Drága Apám, gyermekfejjel természetesen nem értve az anyagi áldozat súlyát sem, tisztelettel adózva bölcsességednek, nem tudok elég hálás lenni, az akkor még szokatlan szellemi beruházásért, jövőlátásért. Egy életen keresztül élvezhettem az előnyét, hogy a világ legkülönbözőbb pontjain meg tudtam értetni magam az emberekkel, nemzetközi kongresszusokon adhattam elő Dél- Afrikától Kanadáig és megértettem, hogy Elvis mit énekel.
Jó befektetés volt…
Jelen írásomban mégis az élet furcsa fintoraként egy olyan esetre emlékezem, amikor a nyelvtudás nem volt elég, ennél több kellett volna. Kicsit több ismeret a világról…
1975-ben Magyarországról még nem sokan mentek Amerikába. Ezt részben az utazás korlátozására vonatkozó törvény (turistaként 3 évente egyszer kapitalista országba) részben egyszerű anyagi okok indokolták. (70 dollár!). Azt hogy az én clevelandi utam mégis szóba jöhetett, a család székely ágából származó Ila nénémnek (Anyám legidősebb nővére) volt köszönhető. Ő a második háború után arisztokrata férjével Amerikába emigrált, majd férje váratlan halála után áruházi varrónőként dolgozott. Fillérenként gyűjtötte össze a repülőjegyemre valót, amit életem egyik legnagyobb meglepetéseként kaptam meg. Ráadásul az ottani magyarok a világhírű Cleveland Klinikára való bejárás lehetőségét is elintézték. Érthető okokból fiatal orvosként izgatottan néztem az út elébe.(Itthon, a klinikán meg voltak győződve róla, hogy disszidálni fogok. Fiatal, nőtlen szakorvos egy budapesti klinikáról mi kell még? Sőt akadt jóakaró, aki Apámat is megkérdezte a dolog felől. Apám ránézett az illetőre és csak ennyit mondott: „Én neveltem. Itthon vagyunk. Hazajön.” Ez történt. )
A Holland Királyi Légitársaság akkor a világ egyik legismertebbje és legjobbja volt. Én erre kaptam jegyet, valószínűleg nagyon sok más légitársaság, akkor ilyen távolságra nem repült, talán az utaslétszám is lényegesen kevesebb volt. Én mindenesetre a gép turista osztályának egy szeparált részében kaptam helyet, amely mindkét oldalán függönnyel volt elválasztva egyéb légterektől. Először Indulás előtt libbent a függöny és helyére vezették a tanteremnyi géprész másik utasát: egy nyírparasznyai cigányasszonyt, aki egy háncsszatyorral utazott zenész fiához New Yorkba. Négy sorral előttem ült, félelmében csendesen imádkozott, egész úton a hangját sem hallottam.
Kicsit szunyókáltam, majd felébredtem, s unatkoztam. Aztán hihetetlen dolog történt, a térelválasztó függönyt elhúzták, és én megláttam minden idők egyik leggyönyörűbb szőke stewardessét, aki határozott léptekkel célzott meg engem. „ Van ízlése” állapítottam meg rögtön. A hölgy hozzám libbenve elegánsam megállt előttem. Címlapfotói mosoly után elhangzott egy angol nyelvű kérdés: „Do you want the number one?” Villámgyors fordítás: Akarsz egyet? vagy Akarod a legjobbat? Habozás nélkül rávágtam a választ: YES. Rendesen mellényúltam. A Number One ugyanis egy népszerű rádióadó, amely a fülhallgató székkarfába történő csatlakoztatása után unaloműzőként hallgatható. Potom 6 dolláromba (kis híján akkori vagyonom 10 százaléka) került. Ott helyben megfogadtam, ezen túl odafigyelek a helyi sajátságokra is, mert a nyelvtudás nem elég. A dolgoknak ára van. És én nem vagyok egy pazarló típus.
Így aztán néhány évtizeddel később, egy erdélyi vadászat után, rendkívül jó ízű tokányt tálalt a háziasszony, s amikor felszólított, hogy „Lépjen a tálba!”, nem a cipőmet vettem le, hanem a kenyérdarabkát a villámra tűzve mártottam meg a pazar tejfölös szaftban…
Tanul az ember.
