Imre és Erzsike úgy éltek kettesben, mint gerlepár. Történt egyszer, éppen húsvétkor, hogy Imre hazaérkezve, mélyen belenyúlt bokáig érő lódenkabátja zsebébe, és amikor kihúzta a kezét, Erzsike felsikkantott:
– Nyúl!
– Mi legyen a neve? – kérdezgették egymástól. Sorjáztak a következők: Nyuszi, Nyuszika, Tapsi, Ugrifüles, Dénes (ez utóbbi Imre bátyjáról jutott eszükbe, merthogy Dénesnek nagy fülei és kiálló fogai voltak), és így tovább.
Ezenközben a nyúl (Lepus europaeus), füleit hátracsapva, piros szemeit pislogtatva nem csinált semmit.
– Legyen egyszerűen Nyúl! – jött ki Imréből. Ebben maradtak.
Erzsike a nyúl érkezésétől számított második napon megváltoztatta életrendjét, bevásárláskor elsőként a zöldséges standdal indított, salátát, uborkát, káposztát, répát és egyéb hersegtetni valót vett. Hazaérve azonmód a nyulat etetgette, becézgette, simogatta. Imre is csak futtában csókolta Erzsikét, rögvest a nyúlra összpontosított. Boldog, ám kissé egyhangú életüket a bájos, ugribugri színesítette.
Nyúl pedig a következőkre jutott néhány hét elteltével:
– Jó itt. Szeretnek, holott halványan sem dereng bennük, mi kell nekem.
Egy napon eltűnt a nyúl. Keresték egész délután, mígnem a spájzban találtak rá: lógott egy függő kolbászon, és ahogy lógott, két hosszú fogával rágta fel magát, amíg csak a kolbász tartott. Aztán lepottyant.
– Na, ez kell neki, a mi nyulunk már csak ilyen – vett ki lódenkabátja mély zsebéből Imre egy darab nyers húst.
– Ez vadnyúl. Húsevő! – ki se mondta Erzsike, máris vészesen berezegtek a nyúl bajszai, füle ágaskodott, fogai, akár damaszkuszi penge, villogtak.
– Látod szívem! – mosolygott Imre, mint aki hatalmas csomót bogozott ki. Erzsike látta, de egyáltalán nem örült. Fura egy állat ez, gondolta, Jóisten a megmondhatója, hová fajulhat el. De nem szólt. A nyúl meg boldogan rágcsálta a húst. Csikorogtak fogai.
Történt egyszer, hogy Erzsike kenyérszelés közben megvágta az ujját. Jó mélyen, mert patakokban folyt a vére, vízcsaphoz,
kötszerért szaladtában végigcsurgatta a fél lakást. Vérző ujjával volt elfoglalva, nem figyelt a nyúlra. Miután bekötötte
a sebet, látta ám, hogy a nyúl teljesen megkergült, felborzolt szőrrel, hangos morgolódást hallatva csurgásról-csurgásra, pöttyről-pöttyre nyalja a parkettát, a csempét. Amikor mindent felnyalt, bizarrul duruzsolt, majd két lábra ágaskodott a kővé
meredt Erzsike előtt, és bekötött ujja felé ugrott. Erzsike meg hátra egy nagyot, és sikoltott. Vöröslött a nyúl bajsza, hosszú
fogairól vércsepp csurgott. – A hús hagyján… De ez kizárt dolog, végképp ellentmond a nyúl természetrajzának. Az egész a te fantáziád kényszerszüleménye, már ne is haragudj! – vetett véget Imre Erzsike részletesen előadott rémtörténetének. Mindössze akkor rengett meg benne a hamar kimondott ítélet, amikor másnap reggel, borotválkozás közben megvágta magát, és háta mögött vészjósló morgást hallott.
– Vérnyúl! – futott át Imre agyán, és rögvest letimsózta a vágást.
– Csinálj valamit, az Istenért! – könyörgött az ágyban Imréhez bújva Erzsike. – Most is valahol gunnyaszt, rosszat forgat a
fejében. Félek!
– Ugyan már. Mindazonáltal… furcsa ez a vérizéje neki… De most, hogy bezabált egy marék húscafatot, biztosan alszik.
– Véres húst adtál neki?
– Lemostam.
– Jobb lett volna nem lemosni…
– Hagyjuk drágám! Szép vagy, kívánlak! – és úgy ölelte Imre Erzsikét, mintha nyúlmentesen laktak volna.
Lágyan átölelték egymást, ajkuk szerelmes csókban forrt eggyé, kéjes erotikus előjátékkal korbácsolták szenvedélyüket, s éppen a gyönyör kapujához érkeztek, amikor… amikor Imre iszonyatos fájdalmat érzett bal lába nagyujjában. Felpattant Erzsikéről, s látta, hogy öregujján lóg fogaival a nyúl. És szív, szív, nyúl szemei kigúvadnak. Imre akkorát rúgott, hogy a tapsifüles nekizuhant a szemközti falnak, onnan lepottyant a padlóra, megrázkódott, kisvártatva hátsó, ugrólábaira állt, és mélyről, a torka hátuljából hörgött egy hosszút. Aztán, mint rugó, Imre vállába csapódott. Az meg káromkodva, fülénél, farkánál, szőrénél fogva tépte, húzta ki magából a nyulat. Teli lett vérrel az ágy. Ekkor a nyúl egy izomköteggel a szájában magától kijött Imre vállából, és az ágyneműn terjengő vértócsába hempergődzött: tocsogott, szürcsölt, füle hegyétől farka végéig egy merő, ragadósan véres szőrcsomó volt.
Szájából rózsaszínű hab virágzott…
Erzsike felhúzott lábakkal, hajába markolva nyüszített. Imre nyögött a kíntól és a szörnyű látványtól. Aztán két kézzel megragadta a szörcsögő ugrifülest, és mint egy lucskos rongyot, kihajította a nyitott ablakon. Le a negyedikről…
Hogy mi lett a vérnyúllal, nem tudni. Nem beszéltek róla többet. Viszont amikor húsvét közelgett, Erzsike mélyen Imre szemébe nézett:
– Ugye nem hozol nyulat? Inkább egy kiscsibét. Vagy tudod, mit? Azt se…
