Alig egy év alatt alaposan megváltozott a magyar short track-válogatott élete: az olimpiai bajnok Liu testvérek elhagyták az országot és kínai színekben folytatják pályafutásukat, Burján Csaba és Oláh Bence befejezték, a szintén olimpiai érmes John-Henry Kruegert pedig kizárták a csapatból és hazaköltözött. Mondhatni: atomrobbanás történt a férfi szakágnál, az új vezetőedző pedig megpróbál mindezeken túllendülni és újabb sikereket elérni. Interjú Bánhidi Ákossal.
Mi a jövőkép, álmodhatunk még rövidpályás-gyorskorcsolyában magyar olimpiai éremről?
Tény, hogy férfivonalon kicsit le vagyunk gallyazva, öt fő, szinte a válogatott fele kiesett a rendszerből.
Mit érzett, amikor megtudta, hogy a Liu testvérek nemcsak Kínába költöznek, de kínai színekben is versenyeznek tovább?
Az elvesztésük életem végéig fájó pont lesz.
Igazából általuk és velük váltunk short track-nagyhatalommá, nekik köszönhetően telt az elmúlt évtized kegyelmi állapotban. A tapasztalat azt bizonyítja, ahol sikerült találni egy világklasszis befejező embert, az éveken keresztül felfelé húzta az adott ország sportágát. Ott volt a kétezres évek elején Evgenia Radanova. A bolgárok jöttek fel, mint a talajvíz, ám miután Radanova abbahagyta, összeomlottak. Ugyanebben az időszakban a férfimezőnyt az amerikai Apollo Ohno uralta. Többszörös olimpiai bajnok, verte a koreaiakat. Az egész Egyesült Államok imádta, felhozta az amerikai short tracket, aztán nem lehet azt mondani, hogy most is a topon lennének.
Velük szemben mi hogy állunk?
Mostanság gyakran éreztetik azt, mintha a Liu testvérek berobbanása előtt nem lett volna rövidpályás gyorskorcsolya Magyarországon. Ehhez képest számos világkupán szerzett érem mellett Huszár Erika és Knoch Viktor már 2006-ban pontszerző, negyedik, illetve ötödik helyen végzett a torinói olimpián. 2009-ben a lányok Eb-t nyertek váltóban. Hogyha a jelent és kizárólag a hölgyeket nézzük, úgy ők momentán a világ második legjobb időeredményét birtokolják. Nem véletlen, hogy az idei Eb-n ilyen szenzációs futással ezüstérmet nyertek, ahogy Jászapáti Petra harmadik helye sem kicsúszott eredmény. Azaz nem gondolom, hogy vége lenne a világnak. Tudásban, tapasztalatban, tehetségek számában a nőknél egyértelműen, de a férfiaknál is előrébb járunk a Liu-korszak előtti időszakhoz képest. A jövőkép szempontjából mindenképpen elmondható, megvan a tudásalap arra, hogy a magyar a short track ne tűnjön el a süllyesztőben, de őrült kemény munka vár ránk.
A magyar short track „kegyelmi állapota” nem kicsit köthető Csang Csing Lina magyarországi munkavállalásához. Ugyanakkor a zuhanyhíradó szerint a kínai edzőnő eléggé megosztotta a válogatott sportolókat azzal, hogy szinte csak a Liu testvérekre és rajtuk keresztül a fiúkra fókuszált, a lányokra kevésbé. Mennyire igaz ez az állítás?
Abban egyetértek, hogy egy Nyugat-Európában szocializálódott edző, mint az angol Nicholas Gooch, és főleg az általa alkalmazott pedagógiai, pszichés módszertan sokkal közelebb áll egy női csapathoz, mint a kínai metodika. A lányokon az látszik, hogy most mindenki jókedvű, vidámabban végzik a kemény munkát – ez nekik most jót tesz. Ugyanakkor ezt külön választom a szakmától.
Ahogy az a vád sem igaz, hogy Lina többet foglalkozott Liuékkal. Határozott véleményem, hogy arányaiban, teljesítményében kellőképpen foglalkozott mindenkivel.
A magyar fiúk jobban tűrték a keleti stílust, mint a magyar lányok?
Nem emelném ki, hogy magyar. A női lélek kevésbé tűri a drákói szigort, a parancsot, nyilván ezért mennek inkább férfiak katonának. Azonban a sportban az eredményesség a döntő: Linával 4:03-at ment ez a női válogatott. Még egyszer hangsúlyozom, ez a világ második legjobb ideje 3000 méteren. Szóval Lina nagyszerű edző. Ahogy a koreai Dzse Szu Csun, a jelenleg is a MOKSZ alkalmazásában álló Gooch és a dél-koreai Csul Von Eric Lee is azok. És ne felejtsük el azt sem, Magyarország nem Namíbia, itthon is elég sokan „konyítanak” a short trackhez. A magyar edzőkkel kiváló összhangban lehet dolgozni, és legalább annyit tettek hozzá az eddigi eredménysorhoz, mint az említett négy külföldi edző.
A jelen eredmények azt bizonyítják, hogy nem a lányoknál van gond, hanem egyértelműen a fiúknál. Új vezetőedzőként mit lát, honnan hova fejlődhet a férfiutánpótlás?
Újra kihangsúlyozom, rendkívül fontos kicsiszolni legalább egy klasszist.
Van potenciális jelölt?
Van.
Titok, hogy kicsoda?
Mindjárt megnevezem, csak előbb még visszautalok a lányokra, náluk már most van ilyen emberünk. Jászapáti Petra abszolút klasszis kategória, és húzóembere annak a váltónak, amelyben már a többiek is nemzetközi szintűek. A fiúknál egy hasonló klasszist kell kicsiszolnunk. Olyat, aki akár az egyéni eredményeivel is odaérhet a világelitbe.
Öröm az ürömben, hogy a Liu testvérek által becsukott ajtó másoknak kinyitott egyet. Úgy látom, többen is szeretnének ezen belépni. És hogyha van egy sorod, amelyben négy-öt olyan ember korcsolyázik, aki 500 méteren 41 másodpercre képes – márpedig ők ezt tudják zsinórban –, akkor, ha kinevelünk egy befejező embert, ez a sor nemcsak, hogy dobogóra kerülhet, de akár nyerhet is.
Az idei Eb-n egy elsőéves felnőtt srác, Nógrádi Bence, aki mellesleg junior világbajnoki ezüstérmes, döntőbe került. Az eggyel fiatalabbak közt ott van Major Dominik, aki egy olasz versenyen egy tizeddel maradt el Liu Shaoang 500-as korosztályos csúcsától, ami űridő. Fantasztikus tehetség, ahogy a régi tanárom, Csizmadia Ferenc unokája, Csizmadia Márk is. Utóbbiak még pubertás korban járnak, de Milánóig van még három évünk. Ha a klasszis befejező embert keressük, nem biztos, hogy ebben a generációban nem találunk megint egy hasonló klasszist, mint a Liu testvérek közül bármelyik.
Mit köszönhetünk Linának, a vele együtt távozó koreai Dzse Szu Csunnak és a Liu testvéreknek, mi az amit itt hagytak a magyar korcsolyasportnak?
A magyar short track a legjobbaktól a legkisebb kezdőkig 200–300 fő közötti versenyzői létszámot tudott felmutatni az elmúlt évtizedekben. Most a nagyobb számadat a realitás, mondhatni az olimpiai sikereknek köszönhetően majdnem másfélszeresére nőtt a merítési lehetőség. Ez az adat persze elenyészőnek tűnhet, különösen a hegemóniával rendelkező országok 4–10 ezres versenyzői számával egybevetve. De mi ebből főzünk.
Kis ország vagyunk. A magyar olimpiai sportágak pont arról híresek, hogy a nem túl nagy merítésből a tudástőkét centralizálva képesek nagy eredményeket elérni. A két edző sokévnyi munkáját, edzésmódszerét lejegyezte valaki?
Természetesen katalogizálva megvannak az edzésterveink 15 évre visszamenőleg. Ám, amit tavalyelőtt alkalmaztunk, az már nem biztos, hogy megfelelő a soron következő világversenyre. És nemcsak a sportág elképesztően gyors fejlődése miatt, hanem azért sem, mert minden egyes edzésszituáció új, gyakran egyénre szabott. Az ázsiai kapcsolatunk amúgy nem halt meg: Dzse Szu Csun követte ugyan Linát, de még nem írt alá Kínába. Büszkén mondhatom, hogy nagyon jó barátom, ha netán úgy dönt, hogy elfogadja az ajánlatukat, akkor is ápolni fogok vele egy elmélyült szakmai, szakértői kapcsolatot.
Személy szerint szakmailag mennyit fejlődött az elmúlt tíz évben?
Rendkívül hasznos, sok tapasztalattal járó időszak volt ez számomra is. De nem úgy kell elképzelni a szimbiózisunkat, hogy nekünk, a világtalanoknak tíz év alatt felnyitották a szemünket, és eközben lejegyeztünk, megtanultunk mindent a gyorskorcsolyáról. Lina gyakorlattárát már ismertük, mert ugye hál’ istennek nekünk a 90-es évek végétől élt – és él is – egy kanadai kapcsolatunk, akiktől 2010-ig már átvettük a legmodernebb, speciális edzésmetodikai megoldásokat. Ebből a tudásból egyébként mi is sokat adtunk át Linának, szóval ő is tanult tőlünk – egészen biztos, hogy ő is így gondolkodik erről. Éppen ezért a versenyzőkkel abszolút egy a véleményünk abban, hogy az elmúlt tíz év esszenciája nem Lina gyakorlattára.
Akkor mi?
Amíg mi úgy tartottuk az edzést, hogy – teljesen mindegy, milyen gyakorlatról beszélünk – csináltunk valamiből 2x2x30-at, addig Linánál ez úgy nézett ki, hogy 2x2x30 szorozva néggyel. Lina átlagos melegítésébe húsz évvel ezelőtt összeestek volna a versenyzőink. Olyan mennyiségi mutatókkal dolgozott, dolgoztunk, amire azt mondanánk itt, a nyugat-európai edzéskultúránkban, hogy hagyjad már, ez lehetetlen. És nem az! Ma már számunkra sem kérdés, hogyha maximálisan odafigyelünk a túledzettségre, a sérülések megelőzésére, akkor, ha valami száz helyett ezerszer van jól legyakorolva, valószínűleg jobb lesz a végeredmény.
A fő tanulság tehát, hogy a sportoló fokozott ellenőrzés mellett embertelen mennyiségű edzésre képes romboló hatás nélkül.
A Liu testvérek előszeretettel használták az Instagramot, ahol a sztorik között olykor felkerültek olyan edzésgyakorlat-videók, amikre még a sokat látott élsportolók is azt mondták: „A betyár mindenit!”. Az erő és a gyorserő fejlesztésében is ennyire előremutató módszert alkalmazott Lina?
Ezzel a kérdéssel nagyon hazataláltunk. Annak idején egy nemzetközi ISU-kongresszuson volt szerencsém megismerkedni Charles Poliquin erőfejlesztő metodikájával. Az évek alatt elmélyültem a rendszerében, később végigjártam a kurzusait. Nyitott vagyok mindenféle információt befogadni, de az jelenti az alapot számomra. Ennek köszönhetően – nyilván koordinálva az összes egyéb edzéssel – az erőfejlesztésért felelős vezető most önnel szemben ül. Évek óta kiváló szakmai flow-ban dolgoztam Puskás Sándorral, Juhász Biankával, Dobos Gáborral – sajnos, a gyorsasággal, robbanékonysággal foglalkozó kollégát, Simon Balla Istvánt 2016-ban elvesztettük, de azóta Bánhidi Bence (szintén atléta, távolugró, hármasugró volt) segít minket –, és fejlődtünk közösen ezen a területen.
Lina és Dzse Szu Csun elfogadta ezeket a módszereket?
Talán Lina először kételyekkel fogadta. Mert ő olyan, hogy mindent, amit nem tudott kézben, az irányítása alatt tartani, fenntartással kezelt. Rendkívül okos nő, aki mindenre igyekezett odafigyelni, talán néha erősebben is, mint kellett volna. De miután szembesült a tudásbázisunkkal, és az eredmények is jöttek, rájött, hogy kár lenne megkérdőjelezni. Ha megnézzük azokat az időket, amiket sprinttávokon, váltókban elértünk, talán igaza is volt.
Ezek szerint a két ázsiai edző távozása a modern sport egyik legfontosabb területét nem érinti hátrányosan. Az erő és a kondíció fejlesztése hány százalékot ad hozzá a sikerhez?
Ezt meglehetősen nehéz lenne százalékosan kifejezni. De egyet biztosan tudok, a sportágunk nevében is benne van: speed. Itt erősnek, gyorsnak, robbanékonynak és ezek mellett állóképesnek is kell lenni. Mindezt távspecifikumoktól függetlenül. Mi a pici gyerekeknél is elsősorban azt nézzük, ki mennyire gyors. Hiszen a kondicionális képességek három fő eleme – erő, gyorsaság, állóképesség – közül a gyorsaság körülbelül 10 százalékban fejleszthető, míg az erő 500 százalékkal növelhető az alapállapothoz képest.
Ötszázzal?
Rettenetes szám, de tényleg ötszázzal. Gondoljon bele, hogy most mennyivel tud fekve nyomni? 50–60 kilóval? Egy szakember egy év alatt simán felfejleszti 200–250 kilóra. Ez a 10 és 500 százalék együtt rengeteg ám, pláne egy olyan sportágban, amelyben a versenyzők olyan sebességgel haladnak, mint nálunk, ahol az előzésnek, a hajrának, a pozíció-foglalásnak, az ellenfél szabályos eltartásának ilyen komoly szerepe van. Ebből a magyar edzői csapatból Lina szívesen kivitt volna a zsebében egy-egy embert Kínába. Tudom, mert amikor elmegyünk ázsiai országokba, akkor náluk ritkán látsz ezen a területen helyi erőt. Más országokból szerződtetnek specialistákat.
Lehet, hogy azért, mert nincs rá szükségük, hiszen akkora tömegből választhatnak, hogy előbb-utóbb megtalálják a Liu Shaoang-szerű zsenit.
Ezért is csodálatos szerintem – anélkül, hogy hazabeszélnék –, amit mi itthon művelünk, hiszen mi tudatos fejlesztéssel ebből a 200–300 sportolóból értük el azt, ahol ma tartunk.
