Montenegróban nem ismétlődött meg az albániai baki

A magyar válogatottra a korábbi statisztikái és játékstílusa alapján meglehetősen szenvedős meccsek várnak az Eb-selejtezőkön. Ugyanis a Nemzetek Ligájával ellentétben itt mélyen behúzódva védekező ellenfelekkel találkozunk, nem lesz lehetőségünk kontrázni, és ahhoz, hogy a támadójátékunk eredményes legyen, a korábbiaknál hatékonyabb játékra lesz szükség a felépített támadásvezetések területén, ami hosszabb ideje a csapat gyengéjének számít.
Nos, az Eb-selejtezős ellenfelekhez hasonló felfogást képviselő észtek elleni felkészülési meccset is idevéve megállapíthatjuk, eddig – a bolgárok elleni hazai mérkőzést leszámítva – nagyjából bejött az, amit várni is lehetett. Marco Rossi csapatának nagyon meg kell szenvednie minden egyes gólhelyzetért, eddig azonban „eredményesen szenvedünk”, hiszen három forduló után hét ponttal, jobb gólkülönbséggel vezetjük a csoportunkat.
Viszont ahhoz, hogy reális képet kapjunk válogatottunk jelenlegi állapotáról, erényeiről és gyengéiről, a bolgárok elleni, 3–0-ra megnyert mérkőzést nem szabad figyelembe venni a statisztikákból levonható következtetéseknél. Ugyanis a hátralévő Eb-selejtezők egyikén sem várható már el például az együttestől tíz fölötti kaput eltaláló lövés (a bolgárok ellen 11 volt), amikor tavaly tíz meccsből egyszer sem mentünk tíz fölé és a litvánok ellen is megálltunk tíznél kedden. Továbbá olyan hatékony támadójátékra sem igen számíthatunk, mint az első fordulóban, amikor a 15 lövésünkből hármat is gólra váltottunk, miközben a litvánok ellen 27-ből csak kettőt, és akkor még nem beszéltünk a bolgárok ellen rekordszámban bemutatott jó cselekről és megnyert párharcokról. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy míg a mieinknek az elvárhatónál sokkal jobban, a bolgároknak a reális erőviszonyokhoz képest sokkal rosszabbul sikerült az a márciusi erőpróba – Kiril Deszpodovék a szerbek ellen kedden azért megmutatták, összeszedettebb, jobb teljesítményre is képesek annál, amit Budapesten láthattunk tőlük.
Az idei négy mérkőzés egyik tanulsága: nagyjából 450 jó passz (85 százalékos pontosság mellett) szükségeltetik ahhoz, hogy a magyar válogatott többet birtokolja a labdát ellenfelénél, ezáltal kezdeményezően tudjon fellépni a meccseken – ezt az idei alkalmak mindegyikén elértük. Ez tavaly a Nemzetek Ligájában, az erősebb ellenfelekkel szemben nem lehetett cél, de a teljes Rossi-érát, a 2018 óta tartó időszak átlagos statisztikáit nézve is azt láthatjuk, hogy korábban elmaradtunk a 450 pontos passztól (420 a Rossi-éra átlaga 2018 és 2023 között), és a labdabirtoklási átlagunk is megállt 48 százaléknál, vagyis általában az ellenfeleknél volt többet a labda. Ezt idénre, az alacsonyabb játékerőt képviselő gárdákkal szemben megváltoztattuk, és úgy sikerült átvenni a játék irányítását, hogy az nem ment közben a védekezésünk rovására, hiszen a négy meccsen egyetlen gólt sem kaptunk.
Az nyilvánvaló volt már az Eb-selejtezőket megelőzően is, hogy ebben a csoportban a legtöbbször nekünk kell majd irányítanunk, és az ellenfeleink próbálják azt a taktikát követni, amit mi is tettünk a Nemzetek Ligájában: a pálya nagyobb részén átadják a területet, lemondanak a kezdeményezésről, de a tizenhatos előterében lezárják a passzsávokat, hogy ne tudjunk helyzetbe kerülni a tizenhatoson belül. Ezt a legjobban a montenegróiak tudták megoldani, akik úgy tartották egyetlen kaput eltaláló lövésen a mieinket (egész pontosan Szoboszlai Dominikot – egyedül az ő lövését kellett védenie a kapusnak), hogy 89 százalékban nálunk volt a labda, de nem mentünk vele semmire. A próbálkozásaink, az is, ami kapura ment és a másik hét is, rossz helyzetből leadott kísérletek voltak (a nyolcból csak egy volt a tizenhatoson belüli próbálkozás), nem kecsegtettek valós gólszerzési eséllyel, amit jól jelez a 0.19-es xG-mutatónk.
A montenegrói mérkőzés sok korábbi gyengeségünket előhozta, olyan hiányosságokat, amik már az albánok elleni két 1–0-s vereség alakalmával is megvoltak 2021-ben, mint például a gólhelyzetet előkészítő passzok hiánya. Podgoricában egyetlen ilyen sikeres, úgynevezett kulcspasszra voltunk képesek, méghozzá a védekező középpályás, Nagy Ádám révén, miközben Szoboszlai Dominik körül annyira elzárták a passzsávokat, hogy még csak próbálkozni sem tudott kulcspasszal. Aztán ilyen gyengénk volt a támadásban megnyert párharcok száma is, csak 25-öt tudtunk megnyerni, míg a montenegróiak 30-at. Ezért is tudott veszélyesebb lenni a hazaiak támadójátéka (az xG mutatójuk 0.72 volt) a jóval alacsonyabb labdabirtoklás ellenére is.
Feltehetjük a kérdést: az albániai vb-selejtezővel ellentétben hogyan tudtuk mégis elkerülni a vereséget Podgoricában és hogyan tudtunk egy amúgy meglehetősen nyögvenyelősen induló meccset végül simának mondható, 2–0-s végeredménnyel lezárni a litvánok ellen?
Úgy, hogy hátul még stabilabbak vagyunk, mint korábban! Az elmúlt ötven évben csak egyszer volt képes a magyar válogatott olyan sorozatra, mint most, hogy négy egymást követő mérkőzésen nem kapott gólt és az előző öt találkozóján is csak egyet.
Az észtek elleni felkészülési meccset nem számítva, az Eb-selejtezők mindegyikén a Rossi-éra négyes átlaga alatt tudtuk tartani az ellenfelek kaput eltaláló lövéseinek számát és a helyzetek minőségét, a helyzetek alapján várható gólok számát is 1.2-ről jóval egy alá tudtuk szorítani, vagyis nem igazán voltak komoly gólszerzési lehetőségei ellenfeleinknek – az egyetlen montenegrói kapufát leszámítva.
Ezért mondhatjuk azt, hogy a támadásban továbbra is megmutatkozó problémák ellenére is fejlődni tudott a magyar válogatott, méghozzá védekezésben. Ezért nem kaptunk ki Montenegróban és ezért nem jártunk például úgy a litvánok ellen, mint két éve Andorrával szemben (2–1), amikor egy hajárban kapott góllal hirtelen szorossá vált egy már megnyertnek hitt összecsapás.
A továbbra is stabil védekezésben a kapuban kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó Dibusz Dénesnek, az elmúlt másfél évben nagyon összeszokottá váló Lang Ádám, Willi Orbán, Szalai Attila triónak és a hozzájuk állandó tagként csatlakozó Kerkez Milosnak elévülhetetlenek az érdemei (ők négyen mindegyik idei meccsünkön játszottak, Dibusz, Orbán, Szalai és Kerkez mindannyiszor kezdőként).
Erre a stabilitásra a folytatásban is építhetünk az Eb-selejtezők során – Szerbia ellen is, és bízzunk benne, hogy ez egy hatékony támadójátékkal is társul majd.