Londonba két mérsékelt árú út vezet fapadossal, Stansead a Ryanairrel, vagy Luton a Wizzairrel. Nincs értelme válogatni, ezen a nyáron mindkettő késik. Én Lutont jobb szeretem, a busz egy óra alatt a Marble Archon van és csak 12 font a jegy. A stanseadi vonat dupla annyiba kerül és ugyancsak egy óra az út a Liverpool Stationig. Végülis az Oyster kártya ideális, s egy idő úton rájöttem, hogy nem érdemes elaprózni, rögtön 50 fontot kell rárakni.
Londonnal érdemes gyakran találkozni, mert időről-időre változik, ha nem is mindig előnyére. Az Uborka meg a többi felhőkarcoló nekem nem tetszik, de az ángliusok már rég megbarátkoztak velük. Nem állt meg az idő, bár színházban ma is verhetetlen a Sohó, nincs olyan musical a Földön, amit Londonban ne játszanának, sőt azon túl is. A Charing Cross színházban még Marie Curie zenés darabot is előadnak és a Kiss me Kate épp úgy műsoron van, mint a West Side Story vagy a Tina Turner musical. A jegyek persze nem olcsók, s próba-szerencse alapon a Leicester téren érdemes megnézni a félárú jegyek kínálatát, ami július elején nem volt bőséges.
Na, ja ez a turista idény közepe, bár itt mindig az van, s mellesleg ez a Wimbledon ideje. London több pontján kivetítőkön nézték a Djokovic, Sinner, Alcaraz meccseket. Maga Wimbledon túl drága, jegyhez jutni szinte lehetetlen. Ismerősöm szerint a sétáló jegy, ami csak 100 font, ugyancsak ritka madár és azzal a két nagy és a négy közepes pályára sem lehet bemenni, azokat a meccseket kivetítőn, a dombról megnézhetik és a hölgyek ott is koccinthatnak a 99 fontos pezsgővel.
A Wembleyben az AC/DC játszik két koncertet, nekünk közelebb van a pozsonyi reptér, ahol két héttel később léptek fel. A múzeumok előtt is hosszú sorok kígyóztak. A Natural History Múzeumot ki is hagytam, ellenben a Victoria és Albert Múzeumba be lehetett jutni, s az még mindig ingyenes. Igaz, a fakultatív kiállításokra itt is 22-25 font a jegy. A British Múzeum előtt is hosszú sor kígyózott, de szerencsére csak azoknak kellett sorba állni, akiknek pakkjuk, vagyis táskájuk, hátizsákjuk volt, az átvilágítás miatt.
A Harrods áruház is megér egy rövid sétát, hiszen a luxusnak is van stílusa, ahogy Berlinben a KaDeWe-nek. Ezúttal még egy meglepetés is ér, hiszen Andy Warhol képeket láthattam a galériában, amit a Halycon mayfairi galéria kölcsönzött ki. Miután nem sokan látogatják, Marija Sinobad Brooke mesélt a gyűjteményükről, s meglepődött, hogy már jártam Warhol cseh szülőhelyén. A Harrods kávézója is fölöttébb elegáns, de a kávéra várni kell, sorban álltak a pultnál. Egyébként árakat sehol sem írnak ki, pedig kíváncsi lettem volna, mit kóstál az absztrakt illetve a római mintás ágynemű.
A belváros persze megunhatatlan, számtalanszor megkerültem a Piccadilly Circust, a Trafalgar teret, sétáltam az Oxford és Regent Streeten, majd át a Hyde Parkon. Ám minden ismerősömnek ajánlom, hogy szálljon fel egy 74-es buszra és nézzen körül Fulhamben, amely még nem külvárosi, s már nem belváros, érdekesen keverednek itt a jobb, s rosszabb szállodák, a kocsmák és az arab, indiai, afrikai árusok. Egészen más világ, amikor kimetrózunk Hounslowig, amely Heathrow felé van a Piccadilly vonalon. Arra felé már a sört is olcsóbban mérik, az indiai kifőzdékben már 8 fontért már egy adag bárányt sütnek, s persze a kéregető, a hajléktalan is több errefelé. Ám, ha Londonban találsz munkát, ez sem rossz környék, hiszen az albérletek méregdrágák.
