Mindenkinek a saját ifjúsága a legszebb. És az emlékek közül néhány visszacsengő mondat is előjön. Zoli barátom gyakran és mindenütt hangoztatott mondása volt: Elvis után nincs zene. Még szimbolikájában is elgondolkoztató, hiszen a mondat tartalma nemcsak a Király személyére, hanem a vele jelzett korszakra is értendő.
Ifjúságunk rock and roll zenéjére, Bill Haley-re, Jerry Lee Lewisra, Buddy Hollyra, Little Richardra, az utolérhetetlen Chuck Berryre, a visszafogott Pat Boonra és természetesen Fats Dominóra. Zoli is így értette, még a századfordulón bekövetkezett halála előtti utolsó baráti összejövetelen is ilyen zenével nosztalgiáztunk.
A korszak stílus és hangulatváltó/teremtő jellegét mások sem vitatják (John Lennon : „Elvis előtt nem volt semmi”. Nem akármilyen mondat egy másik ikontól.)
Később Cliff Richard nyilatkozott valamelyik jubileumi hangversenyének bevezetőjében: „Ha Elvis nem lett volna, semmi nem lett volna, például én sem” Ez így van…
Panasz tehát nem lehet, az utókor méltányosan ítél, pozitívan emlékezik. Az én generációmnak azonban ez a zene többet jelent. Az ifjúságunkat magát.
A hetvenes évek elején Édesanyám lehetőséget kapott Amerikában élő nagynéném meglátogatására. Ila nénémet nagyon szerettünk, – Ő is bennünket – áruházi varrónői fizetéséből spórolta össze Anyám repülőjegyét és küldött nekem amerikai ajándékot.
Anyám megérkeztekor boldog mosollyal emelte ki kopottas bőröndjéből az Elvis-albumot, ami a következő években igen jelentősen emelte személyi ázsiómat a barátok és a barátnők körében. Ha házibuliba hívtak, vinnem kellett, várták. Személyes viszonyba kerültünk, a mai napig ez a zene szól a kocsimban. (Érdekes módon soha senki nem kérte, hogy kapcsoljam ki, a fiatalabbak udvarias érdeklődéssel, az öregek a boldog felismerés tüneteivel reagáltak.) Az album ma is megvan. Kincsként őrzöm.
Zoli barátom mondatán sokat gondolkoztam. Az életnek mégis van egy realitása. Múlnak az évek. Minden korosztálynak megvan a maga kedvelt zenéje, nincs ezzel semmi baj. Tehetséges próbálkozók egyébként is voltak.
A Procul Harum A Whiter Shade of Pale-je, Simon és Garfunkel Bridge Over Troubled Watere vagy a Sweet Wirginia a Rolling Stonestól majdnem eléri a Király szintjét. Úgy általában. De nem a magyar hetven pluszos kategóriában.
Legalábbis az alábbi történetek erről győztek meg engem.
Pár évvel ezelőtt régi iskolatársam és jó barátom, Béla keresett meg. Örömmel újságolta, hogy általam is ismert, kedvelt lánya, akivel köztudottan imádták egymást, férjhez megy.
Nagyjából a leendő férjet is ismertem, korrekt, szimpatikus fiatalember, talán mérnök. Először illendően gratuláltam, aztán komolyan meglepődtem. Barátom kéréssel fordult hozzám: „Arra gondoltam, hogy az esküvőre összerakhatnál valami Elvist” nézett rám mosolyogva. (Még emlékezett az albumra.) Sohasem kaptam hasonló kérést, én a zenét csak szerettem, de ilyen szempontból nem foglalkoztam vele. „Úgy érted, hogy az egész esküvő háttere Elvis zenéje legyen?” Pontosan – válaszolt határozottan. Okos próbáltam lenni: Te Béla, ez már egy sokadik generáció. Saját zenéjük van. Elvisről szinte semmit sem tudnak. Mit szólnak majd? Keményen nézett rám. „Megbeszéltem a lányommal: Juli elmondta az esküvővel kapcsolatos kívánságait- én teljesítem. Aztán én is elmondtam az én kívánságomat, és Ő beleegyezett. Csak nem gondolod, hogy ezekre a mostani rapzenére, vagy technóra esküsznek majd?” Ugye, megcsinálod?
Még egy kis baj volt. Jeleztem neki . „Én nem nagyon tudok letölteni zenéket a netről (BBC Generáció- Born before Computer), mert technikailag nem nagyon értek hozzá. Nem is kell, kapta fel a fejét: ha az albumot kölcsönadod, a számok sorrendjét kijelölöd, Feri fiam idejön érte és mindent megcsinál. A lemezekre nagyon vigyázunk, két nap múlva visszakapod. Mit mondhattam volna?
A feladat kellemesebbnek bizonyult, mint gondoltam. Este a fotelban, kézben az albummal, átgondoltam egy esküvőt. Nyilván a hivatalos ceremónia után – halkan szeretettel – indul az ünnepség. A Good Luck Charm – szerencsekívánó taktusaitól levezetve az egész esküvőt záró fergeteges táncmulatságig, mindenre találtam zenét. Ferike jött másnap, vitte a listát és a lemezeket.” Két nap múlva visszahozta, épp siettem valahova, letette és valamit dünnyögött, hogy nem is gondolta volna.
Három hét múlva egy Budapest közeli szálloda elegáns kertjében, a hivatalos szertartás után, hirtelen kíváncsiság fogott el. A meghívottak több, mint fele 35 éven aluli volt. Na, milyen lesz? Kár volt izgulni. A fiatal pár elegánsan és összebújva táncolta végig a Love Me Tendert és a Loving You-t, aztán a násznép lassan belemelegedve, kezdte érezni Stock on You ritmusát, és nem maradtak ülve a Teddy Bear-re sem. Az All Shook up-nál, és a Treat me Nice-nál már mindenki talpon volt. És nem is akárhogyan. Az öregek ütemre ingatták a fejüket, közülük néhány egészségesebb bemutatott egy-két figurát a kidobós rock and rollból. Mint régen, csak lassabban. A fiatalok pedig boldogan és új figurákkal színezték a képet. Példátlan siker volt a szólótánc bemutatására különösen alkalmas Burning Love (Égő szerelem) és a Promise Land (Ígéret földje) is. A One Night (with You) csendes, összebújós vágya zárta a programot. Én még ennyi elégedett embert nem láttam.
A kert másik végéből Béla teli pohárral intett felém, arckifejezése egyértelműen a „Köszönöm, na, látod” érzést tükrözte.
Valaki a vállamra tette a kezét. Hátrafordultam, Ferike volt. Gyuri bácsi, ugye, nem tetszik haragudni, de én még vagy húsz számot felvettem. Mit tetszik gondolni, nyomathatom?
Szerintem mehet, nevettem el magam. „Jegyezd meg Ferike, Elvisnek mindenre van zenéje.”
A másik történet szomorúbb. Nagybeteg barátomat látogattam meg a kórházban. Beszélgettünk, gondosan kerülve ismert alapbetegségének aktuális helyzetét. Közben megszólalt a telefonom. „All shook up, Elvis” ismerte fel kapásból, vedd fel nyugodtan. „A kórházból hívtak, hivatalos ügyben, gyorsan elintéztem”–aztán zsebre vágtam a mobilt.
Fáradtan elmosolyodva nézett rám: „Marad nekünk Elvis”, mondta halkan. Nem volt mit mondanom, tudom, hogy értette. Három nap múlva meghalt.
Egy kettős adósságot rendeztünk a generációnk felé: Ő elmondta a mondatot, én megírtam a novellát.
