Birsalma-, csiriz-, fenyőfa-, gomba-, porszagú bútorozott szobákra emlékezem vissza gyerekkoromból, meg arra, hogy minden szobában találtam néhány könyvet. A dunántúliakban többet, mint az alföldiekben. Jókait parasztházban olvastam, Dickenst suszteréknál, a Tolnai Világtörténelmet kefekötő özvegyénél, igazi olvasóvá azonban akkor nőttem fel, amikor egy álló esztendeig Szegeden laktunk édesanyámmal, s előkelő évünk alatt minden időmet a múzeum Somogyi könyvtárában töltöttem.
Itt találkoztam életemben először élő íróval. E találkozás különös volt és szorongató, de boldogság született belőle.
Az olvasóterem csendjét kis neszek szőtték át, papírzizegés, bocsánatkérő köhécselések, tollpercegés, a lábujjhegyen haladók puha léptei a szőnyegen. Ebbe a megszentelt csendbe röffentem bele teljes erővel. A hátborzongató disznóhang egy visszafojtott, de végül is le nem győzött nevetés torz kitörése volt. Szemrehányó tekintetek sora fordult felém az olvasóasztalok mindkét oldaláról. Gyorsan visszatemetkeztem könyvembe, és igyekeztem a legolvasóibb arccal és méltósággal folytatni a mű tanulmányozását. A kemény önfegyelmezés eredményeképpen sikerült további másfél oldalt faarccal elolvasnom.
A páratlan oldal alján tartva azonban, ismét átszakította a fegyelem gátját a nevetés. Ezúttal nyerítésre emlékeztetett a hang. A tekintetek most már megbotránkozva meredtek rám. Katedrája felől határozott léptekkel elindult irányomba az olvasóterem sápadt arcú, hórihorgas felügyelője.
Le kellett adnom a könyvet, és vállamon a magas úr vékony, de meglepően súlyos kezével, kiűzettem a Paradicsomból. Amikor a nagy tölgyfaajtó kinyílt, a folyosón feltűnt a múzeum igazgatójának alakja. Képen már többször láttam őt, de így az életben még fehérebbnek látszott fiúsan fésült haja, vörös, bibircsókos orrát viszont ijesztőnek találtam. Móra Ferenc állt előttünk.
— Hová vezeti ezt a fiút? — kérdezte csodálkozva.
— Kivezetem, igazgató úr. A fiú rendetlenkedett a könyvtárban — hangzott a pontos szolgálati válasz.
— Mit csinált?
— Többször is hangos nevetéssel zavarta az olvasókat.
— Nevettél? — kérdezte Móra rám pillantva, aki remegő térddel álltam, mélyen megbánva neveletlen viselkedésemet.
— Igenis, nevettem, igazgató úr — nézegettem lábam alatt a piros futószőnyeg fonatait.
— Mit olvastál, fiam?
-Az Így írtok ti-t — néztem fel becstelenségem mélyéből.
— Vezesse vissza a gyereket, és adja oda neki a könyvet — szólt egy kis várakozás után Móra – miért ne nevessen a fiú, ha Karinthyt olvas?
Az Így írtok ti további oldalait Móra Ferenc jóváhagyásával olvastam tovább. Nevetéseimet ezek után is rosszallás, olykor pisszegés kísérte. Most már nem törődtem a feddő tekintetekkel és a felügyelő bosszús arckifejezésével sem. Móra Ferenctől volt engedélyem a neveletlen viselkedésre.