„De az öregember, csak tövis az ágon,
Látja, hogy Ö nem kell, ezen a világon.”
(Arany János)
A kedd ünnep. Munkaszüneti nap, mikor a kertben dolgozhatok, vagy elmaradt ügyeimet rendezhetem. A nyugdíjasság előnye, hogy hét közben is van ünnep. Persze havonta egyszer vannak, kiemelt szabadnapok, dolgos keddek is. Ilyenkor Bea, családunk régi fodrász ismerőse, kezelésbe veszi a feleségemet – mosás, festés, hajszobrászás – én pedig elszabadulok bevásárolni.
PENNY. Már Amerikában is szerettem. Nekem tetsző áruválaszték, nyugodt, listás vásárlás. Múlt kedden is így történt. Feleségem a fodrásznál, én a bevásárló központban. Alapos körbenézés. A kutya kaja a héten nincs leárazva, a kisdobozos DREHER viszont igen. De most nekem, nem ezek fontosak, némi családi ünnep elé nézünk, kedvenc vörös boromat keresem.
Az italos állvány többpolcos, magas. Délután van, ilyenkor már igen foghíjasok a polcok. Végre észreveszek két üveg egri Koronát, a legalsó polc, leghátsó zugában állnak. Csak azért veszem észre őket, mert a fölötte lévő polc üres. Haditerv készül. Sajnos a fiatalkoromban a kézilabdás múltamból maradt felső elhajlás már nem megy. Mindegy. A bevásárlókocsiba kapaszkodom, próbálok féltérdre ereszkedni, hogy elérjem az üvegeket.
Kellemes női hang szólít meg: „Tessék hagyni, bácsi, majd én”. Meglepetten nézek fel, széparcú, teltkarcsú, 30 év körüli hölgy szólt, máris lehajol, egyik kezével fogja a fölső polcot, benyúl és kiveszi az üvegeket.
Alig tudok megszólalni, – köszönöm a figyelmességét és a segítséget – mondom meglepetten, meghatottan. „Ez természetes, én is a kereskedelemben dolgozom, csak nem az élelmiszeriparban”. További hálálkodásra nem hagy időt, tovalibben. Jó érzés tölt el. Ez kedves dolog volt.
Téblábolok még egy kicsit, túró, tejföl, bucika, vaj, paprika a kocsiba és irány a kassza, ahol természetesen hosszú sor áll. Beállok némán. Mögöttem sötét ruhás idős hölgy, előttem sokan. Haladunk lassan. Sorbaállás közben veszem észre, hogy a sortól öt méterre lévő árufalhoz, feltöltő érkezik. Szorgalmasan rakja ki az árut. Majd meglátom kezében feleségem kedvencét, a tejfölös-sajtos chipset, éppen azt rakja fel a polcra. A terv azonnal kész, a fekete ruhás hölgyhöz fordulok: – egy percre kiállnék, valami eszembe jutott – mondom. -Persze – válaszolja. Mögötte 3-4 ember áll a sorban, senki nem szól semmit.
A három zacskó chipset magamhoz ragadom, majd fordítom a kocsit, visszamegyek a sorba. A hölgy már előrébb ment, a korlát miatt nem állhatok vissza az eredeti helyemre, így úgy döntök, hogy a sor végére állok. Várakozom. E pillanatban a sorban hátul álló kigyúrt-pólós harminc év körüli férfiú hangosan megszólít: „Mit sunyít itt öreg? Be akar állni előre, mi?” Felháborodom. Én itt várok, a sor végére fogok állni. – mondom. „Ne tolja itt a dumát, maguk mind ilyenek, előre akarnak állni, azt hiszi, mert öreg mindent lehet?” Mielőtt válaszolnék a fekete ruhás hölgy megszólal: „Az úr előttem állt, ha akar visszaállhat.”. Maga meg mit löki itt a sódert – förmedt rá a teremtés koronája – a maga dolgával törődjön, kenje magát VAGISANNAL – ne szóljon mások dolgába.
Negyven évvel ezelőtt ennél a pontnál, úgy pofán vágtam volna, hogy arról kéreget. A férfiú folytatja: „Az öregeknek mindet szabad, jön a nyugdíj ugye, egyáltalán dolgozott valamit az életben, haver?” – ugatja pökhendi módon felém.
Ilyenkor megnyugszom. Persze, válaszolom: „40 évig rúdon táncoltam, utána pedig végeztem nehéz fizikai munkát is influenszerként” . Körülöttem derül a bolt.
„Ne humorizálj öreg, mert megszakadok a röhögéstől” – jön a replika.
A dolog kezd eldurvulni. A Jó Isten azonban, ahogy szokott, beleavatkozik. A sorban robosztus alakú roma férfi áll, iszonyú izomzattal, kezében nagy üveg sörrel. Nem egy bélyeggyűjtő típus. Idáig egykedvűen hallgatott, most egy hessentő kézmozdulat mellett megszólal: „Na, húzzál el a taknyosba, more” – mondja barátunknak. Az ellentmondás nem lenne célszerű, az erőviszonyok pillanatok alatt átrendeződnek. Emberünk morogva, durcásan átlép a másik kasszához álló sorba.
Csendben beállok a sor végére, lassan haladunk a pénztár felé. Négy perc eseménytelen lét után, a másik sor pénztárgépe égnek vágja a bakancsát. Szerelő jön segíteni, a sor áll. Én már rég kész vagyok, a morgó pali előtt még hárman állnak.
Barátságosan biccentek, mint akivel kedvesen beszélgettek: Szép napot!
Dühösen, szitkozódva, tehetetlenül fordítja el a fejét.
Egy óra alatt, ketten is „lebácsiztak” a boltban.
Ugyanabban a PENNY-ben…
Micsoda különbség!
