A kopott kekiruhás, vadászbakancsos férfi álmosan terpeszkedett el a Buenos Aires-i Marriott szálloda elegáns halljának fotelében. Rövidesen egy másik, hasonlóan öltözött egyén is előkerült álmos, sapkás, zsákos gomolyagként érkezett a földszintre. A hallba érve, a képződmény feltűnően kezdett hasonlítani dr. Kopa Zsolt PhD. egyetemi adjunktusra, a Magyar Andrológus Társaság szépreményű főtitkárára, kiváló munkatársamra. A másik korán kelő én voltam. Az esti elegáns kongresszusi bankett estélyi ruhás, csokornyakkendős közönsége feltehetően nehezen azonosított volna bennünket. Hajnali 4 óra 27 perc volt, számunkra egyébként vadászidényben nem szokatlan időpont. Két perc sem telt el, amikor a szálloda kapuján újabb szereplő lépett be. Jorge Zagarelli ezek szerint pontos ember. Olasz-argentin származású, már szépen középkorú férfi, egy vadásztatással foglalkozó cég tulajdonosa.
A kölcsönös üdvözlés után viszonylag elegáns, kényelmes dzsipbe ülünk, és akkor tudatosul bennünk, hogy az élet különös ajándékaként, a PAMPÁRA megyünk vadászni. A csavartszarvú antilopot (itt black bucknak hívják, a világban egyébként indiai antilopként is ismert) Széchenyi Zsigmond könyvéből és képekről már ismerjük, most pedig VADÁSZNI FOGUNK rá.
Két és félórai órai autózás után megérkezünk a pampára. A tett színhelyén egyszerű, hideg vadászreggeli és Turkó fogad. Turkó furcsa figura. Beosztását tekintve vadászati megmondó ember, a cégtulajdonos barátja, segítője és tanácsadója. Nevét arról kapta, hogy török. Később még csatlakozik a társasághoz az argentin hivatásos vadász Raoul. Egy értelmes, eleven szemű, gyors mozgású fiatalember, Kopacsekkel hamar megtalálják a közös hangot. Eligazítás, próbalövések, elindulunk.
A black buck általában csapatosan jár. Egy-egy csapatban akár húsznál több állat is összeverődik, kellő távolságot tartva, párhuzamosan vágtatnak a kocsival. Gyönyörködöm bennük. Jorge egy ideig tűri, aztán csodálkozva kérdi.
– Hát nem lő? – Most rajtam a csodálkozás sora
– Hogy lőnék? Bele a tömegbe – kérdem?
– A legtöbb vendégvadász úgy szokta, – vonja meg a vállát Jorge. Elmondom neki, hogy mi magyarok golyóval, legfőképpen csak álló vadra lövünk, igyekezve jól eltalálni, hogy a vadnak ne okozzunk szenvedést. (És persze, hogy ne nagyon kelljen utánkeresni.)
– Rendben van, – mondja. Gondolom, a vendég kívánsága itt is fő szempont. Keresünk egy állót, eltart egy darabig, míg megfelelőt találunk. Nincs is nagyon messze, úgy 170-180 méterre lehet. Nyugodtan kitámasztok, és simán elhibázom. Bravó. Ilyenkor példátlanul tudom utálni magam, szerintem a saját köszönésemet sem fogadnám. A legnagyobb baj, hogy nem értem, nem tudom a hibázás okát. A puska jó, a hibázás oka tehát a tus mögött keresendő. Közben előkerül Kopacsek és kísérője, Raoul. Zsolt rosszkedvűen közli velem, hogy ő is hibázott. Szóval a pampán eddig nincs magyar siker, arat a kialvatlanság. A helyi erők nem idegesek, ők úgy látszik, megszokták a vendégvadászok hibázásait. Mi nem. Magamban úgy döntök, hogy az esztrád műsor véget ért, és látom, hogy Zsolt is hasonló érzésekkel küzd. Várjuk, hogy induljunk tovább, de egy újabb pampai telephelyhez érkezve, kedélyes ebéd következik. Már a vendéglátók számára. Mi illendőségből egy-egy falatot harapunk idegesen. Feltehetőleg érzik rajtunk a mehetnéket, mert az ebéd végeztével, a haditerv megbeszélése után, ismét vadászni indulunk.
A pampa gyönyörű. Ilyen fajta vegetációt még nem láttam, füves ligetes területek váltogatják egymást. Engem Jorge és Turkó egy furcsa, puha aljnövényzetű erdőcskéhez visz. „Ezen gyalog megyünk át”, közlik. Csak Turkó jön velem, mutatja az utat, miközben török-argentin angolsággal elsuttogja, hogy az erdőn túl legelésző antilop nyájban van egy igen jó bak. A szélhez érve látom, hogy igazat mondott, fához támasztott puskával simán blatton lövöm a valóban mutatós, elegáns trófeájú állatot. Helyben marad. Csodálatos érzés átfogni, megsimogatni a hosszú, vaskos, sötét színű agancsot, de Turkó nem hagy rá sok időt.
– Vissza az erdőbe – adja ki a parancsot, a pampát távcsövezve. Jön egy másik, magányos, jó agancsú állat, valószínűleg árnyékot keres. A fák védelméből, amikor úgy 110 méterre megáll, könnyen meglövöm. (Uram Isten, így utólag milyen könnyű elmondani!) A lövés után kifújom a levegőt, látótávolságon belül két bakom fekszik.
Kopacsek is meglövi viszonylag könnyedén mind a két bakját. Az egyik valóban nagyon nagy – a legnagyobb a négy közül – a másik a legszerényebb. Raoul magabiztosan mosolyog.
Lassan véget ér a vadászat, az elszámolás kellemes meglepetést hoz. A black buck itt nem számít ritkaságnak, következésképpen az ár is várakozáson aluli, barátságos. Este van, amikor Jorgéval visszatérünk a szállodába. Egy jól sikerült vadászat után, elégedetten megiszunk egy italt. A szálloda bárjának elegáns közönsége kopott vadászruhánkat természetesnek veszi, vélhetőleg ez itt megszokott.
Mi pedig egy számunkra távoli, nehezen elérhető vad csodálatos vadászatával a hátunk mögött, várhatjuk a holnaputáni hazaindulást. Argentína, szép emlék maradsz…
Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből
