„Fut a rabló megrakottan, nyomja vállát súlyos préda.”
Arany János
A fiatal tanárember határozott léptekkel ment a katedrához. Foglaljatok helyet, mondta az álló osztálynak. Gálos Tibor vagyok, én fogom nektek a magyart tanítani. Az osztály csendes kíváncsisággal figyelt. (Az előző évben a gimnázium egyik legjobb tanára – később ismert irodalomtörténész, akadémikus professzor – tanította Őket. Megszokták a jót.)
Az óra elindult…
Fél év elteltével sokat változott a helyzet. Újfajta szemlélet, a klasszikus és kortárs irodalom átfedései, újfajta értékelési szempontok is szóba kerültek. A dolog élvezhetővé vált.
Mindig érdekelt az irodalom és ez a Tanár úr számára is kiderült. Néha elbeszélgetett velem. A gimnázium irodalmi szakköre egyébként is híres volt. Elsős voltam, amikor a negyedikesek előadták a Bánk Bánt, a főszerepet Hendel (Huszti) Péter, a Madách Színház későbbi vezető színésze, Biberachot Wisinger István, a magyar Újságirók Országos Szövetsége későbbi elnöke játszotta és Bodolay Géza tanár úr rendezte. Szóval a szakkörnek akkor már fölöttébb jó híre volt.
Egy délután a Gálos tanár úr magához hívott. Áprilisban az Irodalmi Szakkör 3 modern egyfelvonásost fog előadni – mondta. Az első egy Jack London lesz. A címe „OSZTOZKODÁS” (és csak úgy mellesleg hozzátette, – tudomásom szerint Magyarországon még nem volt bemutatva). Érdeklődve hallgattam. „Két főszereplős darab, első előadása hazánkban. Te leszel az egyik főszereplő.” Rendben, bólintottam. „És te is rendezed”, tette hozzá. „Bocsánat Tanár úr, de azt hogy kell?” Elmondta…
„Hazamész és nyugodtan leülsz. Elolvasod a darabot. Aztán elolvasod még egyszer. Utána félreteszed a könyvet, és felnézel a levegőbe. Elképzeled a színpadot, hogy mi – hol van rajta, összességében, hogy néz ki, és a szereplők, hogy mozognak. Ki hol jön be, mit csinál és hova áll. Végül elképzeled, hogy ki, mit, milyen hangsúllyal és gesztusokkal mond. Aztán ötleteidet bejegyzés formájában beleírod ceruzával a darabba.” Így tettem.
A következő héten újra magához hívott. „Megvan a másik főszereplő: Somos Iván III. osztályos tanuló.” Vissazkérdeztem. „Az a sovány, szemüveges fiú?.” „Ő lesz”, bólintott.
Somos Iván nagyon értelmes, vézna, rendkívül vidám, hangos – röhögős ifjú volt, mivel a bátyával jóban voltam, mindig udvariasan köszönt.
Megkezdtük a munkát, példátlan intenzitással, először egy iskolatársunk ékszerész édesapájától kaptunk kölcsön – természetesen listázva – egy fél zsák bizsut (a darabban lopott kincsek). Aztán a rozzant puha sezlont kellett beszerezni és egy öreg asztalt, amiért nem kár. Lassan meglettek a kellékek, egy szegényes szoba szűkös berendezéséhez.
Ivánnal többször átbeszéltük a darabot és egyet értettünk abban, hogy kivételesen tehetségesek vagyunk és valószínűleg Oscar díjat fogunk kapni. A darab előírásait betartva, néha finomítva, figyeltünk a látványosságokra. Például a szegényes asztalt úgy helyeztük el, hogy a fény a bizsukra essen fokozva a csillogást.
A darab története zseniális, mint Jack London minden írása. Fő vonalakban: két nagyon különböző habitusú betörő – gyilkosság árán – hatalmas zsákmányhoz jut, amiért titokban megmérgezik egymást. Pazar szerepek.
Az előadásra a MOM színpadán került sor. Nekem külön kihívást jelentett, hogy ez Szüleim jelenlétében történt. Az előkészületek a legnagyobb titokban folytak, aztán elérkezett az idő. Az előadás délelőttjén még egy speciális látvány akcióban megegyeztünk Ivánnal. 7 órakkor zsúfolásig megtelt a nézőtér. Aztán felment a függöny…
Amikor a színpadon kiderült, hogy a zsákmány, ami már eleve lopott volt, a becsült érték sokszorosa, Iván (Jim) kinézett a nézőkre. A végtelen rosszindulatú, sunyi, tudatosan szemüveg alatti nézés megtette hatását, megértette a nézőkkel a közelgő tragédiát, hogy a kincs utáni becsvágy mindennél erősebb. Aztán a brutális, izmos, durva gazember (Matt) – ez voltam én – magától érthetően szórja be sztrichinnel a sültet, míg a másik a kávéba teszi ugyan ezt a mérget. Majd, közös étkezés, a jövő tervezgetése.
Mikor a méreg mindkettőjüknél érezteti a hatását, és hirtelen megértik és felmérik a helyzetet, összeverekednek. Itt jött a megbeszélt látványterv. Matt utolsó erejével felemeli Jimet és körülbelül a 2-3 méterre levő rozzant díványra dobja, ami összeroskad, Jim pedig görcsökben fetrengve haldoklik a földön.
Adódott egy kis probléma. Jól sikerült dobásom után, a dívány összeroskadt, Iván a földre zuhant. Egyúttal leesett a szemüvege is, így jobb híján vaksin, tehetetlenül elnyúlt.
Megállt bennem az ütő. Mi van, ha komolyan megsérült? Görcsös rángatózásomat nem csak a szerep, hanem az idegállapotom is indokolta. Mikor végre lement a függöny odarohantam, felkapva a szemüveget. Hogy vagy? Mi van? Nem történt bajod?
Semmi – rántotta meg a vállát a szemüveg boldog tulajdonosa, majd figyelmeztetett, ki kell menünk meghajolni.
Háromszor visszatapsoltak bennünket. A harmadik után nyugodtam csak meg, mikor huncutul közölte: „Rendező Úr nem is volt olyan rossz repülni.”
A darab sikeréről a suliban sokáig beszéltek. Egyébként a művet egy év múlva a Magyar Televízió is bemutatta, ha jól emlékszem Agárdi Gáborral (Matt) az egyik főszerepben.
Dr. Somos Iván ismert sztárügyvéd lett. Tudomásom szerint megőrizte humorérzékét és Oscart ugyan nem kaptunk, de máig számon tartja első közös produkciónkat.
Apám sokáig elismeréssel nyilatkozott a látottakról, én pedig boldog szeretettel emlékszem vissza a történtekre. Hálásak vagyunk Tanár Úr…
