Az előző fejezetben leírt sem rövidnek, sem eseménytelennek nem mondható repülőút után leszálltunk Johannesburgban. Elköszönve a gép személyzetétől, újabb feladatom akadt, meg kellett találnom vendéglátómat, aki a további programokról gondoskodik. Azonosításához csak egy otthonról hozott szerény minőségű fekete-fehér kép állt rendelkezésemre, hiszen korábban csak munkatársaim találkoztak vele. A szerencse azonban ezúttal mellém szegődött, az utasokra váró tömeg második sorában vigyorgó vadászdzsekis férfit pillantottam meg, két társával történő beszélgetését megszakítva, szeme villanásából láttam, Ő is azonosít engem. Barátságos bemutatkozás, felkapják csomagjaimat én pedig úri módon egy kézitáskával a kezemben követem Őket, egy öreg, de jó állapotú klasszikus BMW autóhoz. Földön vagyok nincs tovább repülés, szenvedésem véget ért. Boldogan bepakolunk, kényelmesen elhelyezkedve az első ülésen, beszédbe elegyedünk. Nem túl hosszú autóút után a kocsi megáll. Megérkeztünk. Kinézek. Az ablakon keresztül jól látható a felirat: DOMESTIC AERPORT. Mielőtt a sokkból magamhoz térnék, Willem barátságosan felvilágosít.
– Az a Piper, ami ott áll, a miénk, azzal repülünk haza Bloemfontainbe. – Szavam sincs, mit is mondhatnék. Bepakolunk, felszállunk. Egy idő után, mintha csak egyszerű érdeklődés lenne, kérdezem.
– Fiúk, mennyi a menetidő?
– Egy óra körül – rántja meg a vállát pilótánk, – ha formában vagyok ötvenöt perc is elég. A gép eléggé ráncigál, az agyam lázasan dolgozik. Túlélni! Mikor már vagy másfél órája repülünk, óvatos puhatolózásba kezdek.
– Hamarosan megérkezünk? – Mosolyogva jön a válasz.
– Már régen megérkeztünk volna, ha nem lenne alattunk ez az irtózatos homokvihar. – Megnyugszom. Szóval homokvihar. Nincs esély. Éltem 51 évet. Ennyi volt…
Valahol azonban másképpen döntenek, az ég lassan kitisztul, a gép futása simábbá válik, majd csodák csodája, simán leszállunk. Újabb, sorrendben a harmadik átrakodás következik, de ezúttal már hál’ Istennek vadász pick–upba. Toyota! Ez csak jót jelenthet! (32 éve Corollában ülök, nincs szerelőm. Nem kell.) Pilótánk – civilben orvoskolléga – elköszön, de behív bennünket házába egy „Isten Hozott” italra. Jóféle whisky, double malt. Mégsem tudok igazán ráfigyelni, mert a falakon körös-körül trófeák díszelegnek. Néhányat most látok közülük először, megcsodálok egy valóban nagy kudut, egy hatalmas varacskos agyarat és egy igen méretes tehénantilopot.
– Ilyeneket lősz Te is majd, – biztatnak. Úgy legyen…
Aztán elindulunk igazi afrikai „bázisunk” felé.
Dr. Willem van Copenhagen (későbbi, hosszú ismeretségünk során csak „Willem The Great” néven ismert személy) foglalkozását tekintve fogorvos. Egészen pontosan területvezető fogorvos. Elmondása szerint csütörtök délután 13 óra után még életében nem dolgozott. Rendelőjében a hét végén két fiatal fogorvos dolgozik, akik így aztán szépen keresnek. Willem csütörtökön délben családostól kocsiba ül és kimegy a farmra. A farmot tanár szüleitől örökölte. Vadászfarm, hétvégeken itt vadásztat. Van egy embere a „befogó” aki a vendégvadászok által kilőtt vadakat a vadonból „visszapótolja. Hetente egyszer Johannesburgból jön a hűtőkocsi a vadhúsért. Ez egy jól beosztott, átgondolt élet.
Willemék búrok. Nekem, mint korábbi holland ösztöndíjasnak ez könnyebbséget jelent, de egyébként angolul is beszél mindenki. A búrok természetes népek, sok mindenben hasonlítanak ránk. Könnyen ismerkedő, jó kedélyű társaság. Szeretik a jó ételt, italt, a nők adnak arra, hogy a terített asztal és a felszolgálás osztályon felüli legyen. Persze a fekete személyzet nagy segítség. Viszont meg is becsülik Őket…
Egyszerű, tiszta, tágas szobát kapok. Az ablakon szúnyogháló. (Afrikában ez a legfontosabb!) A segédszemélyzet nemcsak a csomagjaimat hozza be, hanem meg is kérdezik, hogy segítsenek-e kicsomagolni. Ezt nem kérem, magam szeretem csinálni, akkor mindenről tudom, hogy hol van. Az ebéd egyszerű és ízletes: leves, sült hús krumplival, jóízű édes sütemény, kávé. És dél-afrikai vörösbor. Ebéd után két óra pihenés és utána AFRIKÁBAN VADÁSZNI MEGYÜNK!
Van azonban előtte egy apróbbacska program. A 375 Holland and Holland. Csak hírből ismerem. Az afrikai mindenes puska. Határozott mozdulattal veszem kézbe. Nehéznek tűnik. (Persze otthon a 7×64-es vagy pláne a 243-as!) Mindegy, ez van. Aztán ahogy emelem, rájövök az előnyére. A puska a súlya miatt „ott marad”, igen jól célra tartható. A papírdoboz közepébe lövök. Mintha mindig így csinálnám. Mehetünk…
Dombok, síkságok, óriási beláthatatlan, az iszonyú napsütéstől kiszáradt-égett rétek képezik Willem birodalmát. A pick-up platójáról a nagy csoportokban legelésző vadak már messziről észrevehetők. A vezetőfülke tetejéhez habszivaccsal behúzott vaskorlát rögzül, ezen tud támasztani a vadász. Esetenként kis homokzsákkal is kiegészül a felszerelés. A korlát közepéhez elektromos csörlőt építettek a nagyobb testű vadak platóra emeléséhez. Itt felkészülnek a vadászatra.
Nagy hegyek itt nincsenek, a terepjáró könnyen veszi a talaj egyenetlenségéből adódó akadályokat. Úgy látom, az a gyakorlat, hogy egy magaslaton megállva, körbetávcsövezünk, és ha valami alkalmasnak látszik, próbáljuk megközelíteni. Látom rajtuk, hogy nem először csinálják.
A magaslat tetejéről Willem oryxcsapatot figyel. A nyársas antilop gyönyörű állat, minden vadász álma. Rövid mérlegelés után gyors döntés: hátulról a harmadik. Az egy igen jó bika. Megyünk.
Amilkor 300 méterre megközelitjük a vadakat, rám néznek. Willem vadásztatott már magyarokat, tudja, hogy itthon általában 150 méter tekintendő vadászias lőtávolságnak. Viszont Afrikában nem nagyon adódik ilyen közeli lehetőség a kevés takarást jelentő vadászterületen. (Itt nem szoktak közelre lőni, „a vad nem várja meg a vadászt.”). Bólintok. Willem még megy 10 métert, aztán megáll. Az antilopok figyelnek, hátulról a harmadik szemben áll. Várunk. Megnyugszanak, újra legelni kezdenek. Az én bikám lassan keresztbefordul. Rajta vagyok. Most! Jó becsapódás, a bika megemelkedik, visszahuppan, rövid halálvágta, 10 méteren belül elfekszik. A vérnyomásom a világ medicinájában szokásos vérnyomásmérőkkel nem lenne mérhető. Csak nézek, hallom a többiek ovációját, elzárom a fegyvert és végre kifújom a levegőt.
Megilletődve lépek a vadhoz. Az oryx elegáns állat. Fekete-fehér fejének tetejéről méteres, egyenes dárdák indulnak ki, hozzáértők szerint még az oroszlánt is elgondolkoztatják.
Szép vad, halálában is méltóságteljes. Megrendülten nézem, mégiscsak első afrikai vadam. Körülöttem szűnni nem akaró népünnepély zajlik. Színes bőrű vadászati segítőink a vadhúsnak, a sápadtarcúak a természetes vadászörömön kívül a sikeres vadásztatásnak örülnek. Egy ilyen vad elejtése otthon méltóságteljes büszkeség, itt véget nem érő fieszta. A hangoskodásnak Willem parancsszava vet véget, fényképezés és köszöntő következik. A fényképezés némi vitára ad okot. Magam részéről próbálok ragaszkodni otthoni szokásainkhoz, nevezetesen hogy a vadásznak nem illik átlépni a vadat, ők pedig ragaszkodnak az „oryx pozícióhoz”, mely szerint a vadász a vad fölött állva, annak két szarvát fogva lesz a képi örökkévalóság része. „Aranyérmes bika, ezt így kell fotózni” – győzködnek. Végül persze Ők nyernek, én engedek. Vendégségben azt eszed, amivel kínálnak. A fotó jól sikerül, de amikor Apám először meglátja, megkérdezi: „itt szántassz?”
A köszöntő nem rövid, de lényegre törő: az egybegyűltek hangos, és véget nem érő ordításának jól kivehető tartalma: PROFESSOR PAPP AFRIKA HUNTER! Aztán a butykos is előkerül. Apropó, a butykos. Ez itt nem egyszerű dolog. Nem a tartalmával van baj: a pohár félig brandy, félig jéghideg cola, ebben a melegben nem esik rosszul. A baj a mennyiséggel van. Állítólag malária elleni védőitalként használják. (Ott tartózkodásom alatt egyetlen maláriást sem láttam.) Viszont reggeltől kettőig 4-6 vizes pohár elfogy a hivatásos vadász és a vadásztató részéről is, ennek minden látható következménye nélkül. Megszokás kérdése, ebben a hőségben a magam részéről – a nagyobb lőbiztonságot is jelentő – szelídebb üdítőbb italoknál maradok. Az ünneplés este családi körben a vacsoránál is folytatódik. Egy telefon haza, otthon is örömrivalgás – aztán Afrika hunterként térhetek nyugovóra.
Reggel kopogásra ébredek. Óvatosan kinyitom a jobb szemem. Az ajtóban csinos ébenfekete szobalány áll, kezében tálca, a tálcán tea és az angoloknál megszokott reggeli „ragacs” sütemény. Praktikus, mint minden, ami angol, ha két darabot elrágsz, garantáltan felébredsz. Mivel előzőleg ki lettem oktatva, hogy a személyzet csak engedélyre mozdul, álmosan bólintok.
– You can come in. – Belibben, leteszi a tálcát és hangos „Godmorningszőr” köszönéssel távozik. Rágcsálom a ragacsot és elképedve eszmélek rá, hogy egész napos afrikai vadászat előtt állok. Mire elkészülök, a pick-up már előállt. Hatalmas hűtőtáska, benne a szendvicseken kívül a már említett védőital előállításához szükséges kellékek, és 3 fekete vadászati segéderő. Hamarosan megjön Willem is a hivatásos vadásszal.
– A mai első a gnú – jelenti ki vidáman. Nekem jó, azt élve még úgy sem láttam.
A hatalmas síkságon kiszáradt folyómeder tekereg, lehet egy-két méter mély. Egyik kanyarulatánál a kocsi megáll. Willem mond valamit az egyik feketének, aki leugrik a kocsiról és pillanatok alatt könnyű mozdulatokkal a közeli magányos fa tetején landol. Távcsővel körbenéz, aztán tájékozatja a gazdát. Willem kiugrik a kocsiból, nekem is int, mutatja, hogy kabátomat dobjam le, majd gyors léptekkel elindulunk a folyómederben előre. A kocsi nagy félkörben elindul valamerre. Mi a folyómederben görnyedve, puskával a kézben próbálunk rohanni. Negyven fokban nem könnyű munka. Willem 400 méter után megáll, kezével mutatja, hogy lapuljak le, majd fejét óvatosan kidugva, szeméhez emeli a távcsövet. 800 méterre három gnú, a középső egy nagyon nagy bika súgja. Lehajolva vágtatunk tovább, ez 25 évvel ezelőtt jobban ment volna. Aztán egyszer Willem végre megáll. Előre mutat.
– Látod, hogy ott a mederpart ellaposodik, jobbra előre lesznek a gnúk. A hátamról lőhetsz. – Óvatosan odalopakodunk.Willem négykézlábra könyököl, én a hátán támasztok, és 200 méterről blatton lövöm Orange Free Country (ma már máshogy hívják) legnagyobb gnú bikáját. Willem nevezte így. Példátlan látvány, ahogy egy ilyen monstrum tűzbe rogy. Willem (mostantól Willem the Great) a folyómederben ül, és boldogan csapkodja a térdét.
– Good Shot men, you have the great bull! – Egyedül nem megyek oda. A lövés hangjára hamarosan megjelenik a pick-up, és a tegnapinál is hangosabb népünnepély veszi kezdetét. Gyönyörű, fekete nagyterpesztésű, súlyos szarvak (csíkos gnú, 80 cm körüli szarvterpesztés). Hatalmas állat. A folyómederben produkált sportteljesítmény után lassan megjön a levegő is, hihetetlenkedve nézem a csodálatos zsákmányt. Nem sokáig. Pattogó vezényszavak, az elektromos csörlő elindul, a bika hamarosan a platóra kerül. A feketék dalra fakadnak. Legszívesebben én is ezt tenném.
Mielőtt a kocsi elindul, a hivatásos vadász mond valamit. Willem bólint, visszamegyünk a kabátodért. Egy pillanat alatt lesápadok. Az utamat megelőzően sikerül hozzájutni – Kettneres barátaim jóvoltából – egy keki színű szafari kabáthoz, méghozzá igen jutányos áron. A divat (és a vadászdivat) engem nem hoz lázba, viszont ezen a kabáton 14 darab zseb van. Egyszerűen imádom. Aggodalmam mégsem a ruhadarabbal kapcsolatos, hanem annak tartalmával. A történet idejében hitelkártya még nem volt. Valutánk se nagyon. Viszont az én kis vagyonkám, amiből a vadászati költségeket is fedeznem kellett, a kabát bal karjának kis cippzáros zsebében lapult végig. Ez viszont most több mint egy órája nincs velem, egy faágra akasztottam, akármelyik arra járó majom játékos prédája lehet. Nem beszélve a véletlenül arra járó mezőgazdasági munkásokról. A kabát eltűnése vagy megsemmisülés esetén a teljes vagyontalanság állapota áll elő. (Ez még akkor is igen kellemetlen, ha számon tartjuk, hogy akkoriban más tarifával dolgoztak az afrikai vadásztatók, egy varacskos disznó például 50 dollárért, egy blesbock 60 dollárért, egy springbock 80 dollárért volt meglőhető, és a mai árakhoz viszonyítva a szállás és ellátás is meglehetősen olcsó volt.) Szerencsére és megkönnyebbülésemre a kabát ott lóg, ahol hagytam. Még több mint egy évtizedig kedvenc ruhadarabként többször is jól vizsgázott. Zsebében vagyonkám változatlan állapotban. Most már tényleg nem volt akadálya a felhőtlen örömnek. A villásreggeli a gnú bika erényeinek felsorolásával, méreteinek taglalásával telt.
A villásreggelit autós cserkelés követi. Most Willem nem jön velünk, a hivatásos vadásszal és Morrissal megyünk. Morris egy intézmény. A fekete segédcsapat profi vezetője. Méretét tekintve lehet úgy 150 centiméter. Az állandóan a fején tartott vastag fonálból kötött, piros, bojtos alpesi sísapka a tekintély és az elegancia vitathatatlan jele. Negyven fokban is méltósággal viseli. A többieket kurta vezényszavakkal utasítja, ha véletlenül valaki, valamit nem jól csinál, rövid anyanyelvi kommentárját a többiek harsogó röhögéssel, a bűnös csendes szégyenkezéssel viseli. Tartanak tőle, tisztelik. (Láttam viszont egy mozdulatát, mikor a 200 kilós gnú bika farát meg kellett emelni, hogy az elektromos emelő könnyebben tudja felhúzni a platóra, ami iszonyú testi erőt sejtetett.) Morrissal kölcsönösen imádjuk egymást, ha csak rám néz, már fülig ér a szája. Én pedig apró ajándékokkal erősítem a barátságot. Nem csoda tehát, hogy produkálni akar. Az impalát ő veszi észre először. Egy bokor árnyékában áll, kissé takarva. Magyarul lantszarvú antilopnak hívják. Kecses állat. (Jó választás volt az ötvenes években a Chevrolettől egyik leghíresebb autójukat róla elnevezni.) 150 méterre lehet. A hivatásos vadász bólintása után jó lövést kap, helyben marad. A trófea nem nagy, de szép. Közép impala. Itt ilyen van, mondja a hivatásos vadász. Én örülök, de Morris még jobban.
– Nagy lövés, jó vadász – ünnepel, magasba emelt sísapkával. Szerényen hagyom. Egyébként is, hogy jövök én ahhoz, hogy egy derék segítőm örömében ne osztozzak. Jó hangulatban térünk haza.
Ebéd után rövid szieszta. Utána délután afrikai lesvadászat!
Ez egészen más, mint otthon. Az afrikai les a domb tetejére épült, szabályszerűen kör lakú, fala egy méter magas, és egymásra rakott kövekből áll. Átmérője három-négy méter lehet. Az egész úgy néz ki, mint egy őskori tűzrakó hely. Ebbe költöznek a vadászok, általában a vendéglátó és a vendégvadász. A lesről pazar kilátás nyílik, a környező hatalmas szabad területekre és a rajta legelésző vadcsapatokra.
A vadászat gyakorlata általában a következő. A hivatásos vadász és kísérői autóval felhajtanak a környező dombokra és ott zajongani kezdenek, abban a reményben, hogy a vadcsapat megmozdul Szerencsés esetben a les felé jönnek, a vadász puskája elé.
Willem a környéket távcsövezi, aztán sokatmondó mozdulattal, félig telt hátizsákját a kőfalra teszi elém.
– A springbockok erre mozdulnak, – mondja. Puskámat a zsákra fektetem. És valóban, 10 perc múlva a vándorantilop csapat – 300 méterre tőlünk – szép sorjában ballag a terület egy távoli pontja felé. „Hátulról a harmadik”, hangzik a javaslat. Látom. Jó bak, lassan lépked. Rajta vagyok, aztán kicsit megemelem a puskám. Messze van. Most megáll. Elengedem a lövést. A vártnál későbbi jó becsapódás, még két tétova lépés, aztán szépen elfekszik. Megvan! Indulnék lefele, de Willem visszatart.
– Még nincs vége – mondja. Nem egészen értem, de tudomásul veszem, és maradok. Willem a síkságon fekvő vad trófeáját nézegeti távcsövén. Jó távcső lehet, egyébként távolságmérős.
– Jól mutat majd a falon, a lövés egyébként rendben volt – mondja tárgyilagosan. Csendben áldom a szerencsémet.
A kocsi másik dombtetőre ér. Újból kezdődik a zajongás. Ezúttal az eredmény azonban elmarad, a vadak az ellenkező irányba iramodnak. Nem adják fel. Eltelik egy félóra, újabb dombtető következik. Ezúttal sikeres.
– Jönnek a blesbockok, (hóka antilop) – értékeli a helyzetet Willem. – Készülj fel – biztat. Én készen állok, de az állatok a lestől jó messze megállnak legelni. Szívesen megvárnám, míg közelebb jönnek, de Willem kiábrándít.
– Ezek onnan nem mozdulnak, oda kell lőnünk, – közli, aztán váratlan döntés.
– Hátulról a harmadik. – (Úgy látszik, nekünk ma ez a nyerő pozíció.) Megnézem a bakot. Hatalmas trófea. Csak egy a baj, irtózatosan messze van. Legalábbis nekem. Willem azonban úgy látszik, bízik bennem, és mivel látja, hogy vívódom, megismétli a felszólítást. Rajta vagyok, de az agyam lázasan dolgozik – vajon egy ilyen távolságra mekkorát esik ez a golyó. A távolság 402 méter, a távcső szerint.
– Lődd meg nyugodtan – javasolja Willem. Könnyű azt mondani. Nyugodtan biztosan nem fogom meglőni, szívem a torkomban. A hókaantilop keresztben, nyugodtan legel. Lassan a blattra érek, aztán hatalmasan fölé fogok, és elengedem a golyót. Jó becsapódás, de nem jó találat. Jelentősen hátracsúszott. Az állat mozgásképtelen, a mellső két lábára támaszkodva ül, és nyilván szenved. Példátlanul utálom magam. Ismétlés, hangzik a javaslat. Innen szó sem lehet róla, közlöm, gyerünk, ez nem oroszlán.
Lemegyünk. Willem válláról, 150 méterről, nyugodtan nyaktövön lövöm. Szépen eldől. Odasétálunk. A vadászat istene vastag, hosszú, látványos trófeával örvendeztet meg. Aztán átmegyünk, a korábban lőtt vándorantilophoz. Ez a trófea is mutatós, a közepesnél sokkal jobb, büszke lehetek rá. Willemmel megegyezünk abban, hogy Afrikában a vadászat egyszerű – hátulról a harmadik vadat kell lőni. A többi magától adódik. Közben megérkezik a kocsi, a többiekkel. Véget nem érő fieszta kezdődik, folyamatosan bővülnek a bennszülött munkadalokkal kapcsolatos ismereteim. Morris átnézi a vadakat és jelenti, mindkét antilop rendben van, a hús nem lényegesen károsodott. Mindenki boldog. Míg Ők a kocsira csörlőzik az állatokat, egy pillanatra félrevonulok. Magam szeretnék lenni egy percig. Egy vadásznapon négy afrikai antilop elejtése a legmerészebb álmaimat is meghaladja. Gyermekkoromban a Marczibányi téren egy rókában is kiegyeztem volna. Ez is megadatott, köszönet érte.
Afrika a továbbiakban is kitesz magáért. A következő napi Krüger parki fotó-szafari is életem legszebb élményei közé tartozik. Itt minden vadat láttam, elefántot, vízilóval verekedő oroszlánokat (még most is látom a víziló vastag bőrén az oroszlán karmának véres nyomait), krokodilokat, és két méterről a kocsi melletti bozótban egy hatalmas fekete sörényű hímoroszlánt. Persze, kocsiból. Máig sem értem, hogy volt merszem két méterről lefilmezni. És volt ott még varacskos disznó, kudu, vízi bak is. Willem még rátett egy lapáttal, ez éjszakai mókuskenguru vadászatot jelentett (4 db). A mókuskenguru egyébként a fekete személyzet különösen kedvelt táplálékaka. Másnap mindenkitől elbúcsúzva, élményekkel eltelve indultam hivatalos teendőim színtere felé. SANDYMOUNT PARK mindent köszönök, Isten veled, igen jól éreztem itt magam!
Másnap elindulunk a Kongresszus színhelyére. Útközben megállunk Willem barátjának, Ossienek a farmjánál. Délután lövök egy korábbinál nagyobb impalát, este a hálószobámban papucsommal agyonverem az első skorpiót. Utána nyugodtabban telik az éjszaka.
És a jó nem ér véget. Életem egyik legjobb tudományos kongresszusa következett, (PAUSA CONGRESS, KRÜGER PARK, Dél-Afrika) ahol egy akkor még vadonatúj, csak kódszámmal jelzett új gyógyszer (UK 92480) kipróbálásának kezdeti eredményeiről számolt be két nemzetközileg elismert kolléga. A nagy érdeklődést kiváltó téma számos szakmai kérdéseit – kaphatják-e szívbetegek, mi van a magas vérnyomásos betegeknél, viszonya a férfihormonnal, milyen mellékhatások vannak, milyen gyógyszerekkel nem adható együtt a szer – az első tapasztalatok birtokában beszéljük meg. Amerikai barátomtól kaptam egy dobozzal. Hazaérkezésem után az MTV jelezte, hogy szeretnének velem egy riportot készíteni. A riporternek megmutattam az akkor már sajtószenzációként ismert gyógyszert. A riporter egyébként Friderikusz Sándor volt, aki humorosan megjegyezte: „Professzor Úr, azt hiszem, az ország most szívesen enne az Ön tenyeréből.” A gyógyszer később Viagra néven futott be világkarriert. Afrika nemcsak csodálatos volt, hanem szakmailag hasznos is…
(Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből)
