„Itt hágy s vissza se tér majd, gyönyörű korom,
Nem hozhatja föl azt több kikelet soha.”
Berzsenyi Dániel
Az ifjúságban az a jó, hogy minden belefér. A féktelen vidámság, az elkeseredés, próbálkozás, útkeresés. A szerencsésebbek hamar meg is találják útjukat, mely végig visz az életen, – nekik ezért jó. A többieknek pedig rengeteg élményre, örömre, bánatra, próbálkozásra van módjuk emlékezni – nekik ezért jó. Például nekem is…
Akik a 70-es évek közepén, magyar állampolgárként jutottak el Amerikába, speciális helyzetbe kerültek. Az amerikai magyar kolónia, részben büszkeségből, – részben a maguk korábbi hazaváltó döntésük igazolására, – meg akarták mutatni az Ó- és Újvilág közötti különbséget. Szó ami szó, volt is mit mutatni. Ott akkor egy más világ volt!
1975-ben, huszonévesen, fiatal szakorvosként, korábban Erdélyből emigrált nagynéném jóvoltából, hat hetes látogatást tehettem az Egyesült Államokban. Az amerikai út New York-ban kezdődött, ahol Apám régi egri barátja Arthur bácsi élt családjával. (Minden este kulturális program – Radio City, Music Hall, L. ARCHIE-val és a Doktor Zsivágóval, pazar múzeumok, Picasso, és H. Rousseau a Guggenheimben, Manet és Van Gogh a Metropolitanban. Manhattan, Wall Sreet, Trinity Church, Word Trade Center, Chinatown.) Milliónyi élmény, amit lázasan szívtam magamba.
LEBUKÁS NEW YORKBAN
Az egyik legnagyobb élményt a rendszeres mozilátogatás jelentette. Csak hírből hallott csodafilmek mozipalotákban (Dirty Harry, The Sting, Gyilkosság az Orient Expressen). Élmény, élmény után. Ezeket rendszeresen megosztottam Éva nénivel, Arthur bácsi kedves, öreg feleségével, aki számtalan információval egészítette ki a látottakat a színészekről, és újabb filmeket ajánlott.
Egyik este is moziba mentünk Arthur bácsival. A kocsiban ülve furcsa dolgot mondott: ma nagyon jó filmet fogunk látni, de ezt nem okvetlenül kell megbeszélni Éva nénéddel. (Gondoltam valamilyen háborús vagy karate filmet látunk majd, ezért a nők nem nagyon rajonganak.) A film valóban érdekfeszítő és szokatlan volt, főleg azért mert Magyarországon ilyen típusú filmet a mozik nem játszottak. Hazamenve, a konyhában megittuk az esti sört, lefeküdni készültünk, mikor betoppant Éva néni: „Na, merre jártatok, kérdezte”. Moziban voltunk, jó film volt, igyekeztem elköszönni és távozni. Arthur bácsi ebben megelőzött. „Na, de mégis hol?” Hát ott a nagy téren, abban a szép nagy moziban, – nem emlékszem a nevére – köntörfalaztam. Nagy téren? – tűnődött, csak nem ott ahol – és felsorolta a tér a jellemző épületeit. Azt hiszem ez volt, boldogtalankodtam. Hangos felháborodás következett „De hát ott a Mély torok szexfilmet játszák! Arthue! Gyere, csak vissza!” Leléptem. Jó éjszakát.
ZENE CLEVELANDBAN
Egy hét New York után megérkeztem Ila nénémhez Clevelandbe.
Cleveland akkor állítólag a második legnagyobb magyar város volt. A valóban jelentős lélekszámú összetartó magyar kolónia, a hazai látogatót szeretettel fogadta, sokféle programot biztosított számomra. A kulturális és turista programokon kívül, talán a legnagyobb jóvátétel az volt, hogy elintézték, a világhírű CLEVELAND CLINIK Urológiai Klinikájára háromszor egy héten bejárhassak. Példátlan szakmai élmény volt, a mai napig sokszor előjön. Újdonságokat láttam, ritka műtéteknél asszisztálhattam. Jó volt ott lenni. Nénikém és baráti köre figyelmes szeretettel fogadott, minden napra jutott valamilyen élmény vagy kirándulás. Sokat beszélgettünk a világról, némely kérdésben eltérő véleményünk sem jelentett problémát. Azért akadt egy vitás kérdés, amiben hajthatatlan voltam. Máig sem bánom.
A Clevelandi Stadionhoz egyenes sugárút vezet, a leendő nézők gyalog célozzák meg a pénztárt, már előre élvezve a leendő programot. (A nevezett nap előtt 2-3 héttel csodálatos Rolling Stones koncertet láttam ott. A stadion felett helikopter transzparenssel „WELCOME THE STONES IN CLEVELAND” A színpadon Mick Jagger és a „SWEET VIRGINIA”. Sohasem fogom elfelejteni.) Azon a napon egy másik csodára készültem: TINA TURNER!!! A rokonság viszont ellenkezett. „Ez egy néger koncert” – mondták. Nincs fehér és nincs néger koncert, csak jó vagy rossz, mondtam én. Kénytelen, kelletlen beleegyeztek, hogy elmenjek, de nem jól viselték.
A stadionhoz vezető sugárúton némi kételyem támadt. A pénztár felé igyekvő tömegben a sápadtarcúakat szinte magam képviseltem. A kasszához érve, a szintén fehér bőrű pénztárosnő arcán is mintha meglepetést láttam volna. Mielőtt a jegyet átvettem, megszólítottak. A pénztár pultjára könyökölve két darab közel 2 méteres jól megtermett feketebőrű férfi állt és hangosan kérdezett „Nem gondolod ember, hogy: „This is our business?” Ha balhé van kilátásban, mindig megszáll a nyugalom. Most is ez történt. Határozottan megosztottam velük, hogy erről én mást gondolok. „Fiúk, én Európából jöttem Magyarországról, – nálunk ilyen zene kevés van, nem hiszem, hogy lesz lehetőségem látni Tinát máskor” (szerencsére tévedtem – később itthon is láttam – 1985 Budapest). Magyarország?- nézett a másikra. Mongóliától középre és csupa kedves ember lakja, mondtam. Röhögtek. Na, jó, de ne ülj előre. Nem fogok.- mondtam (egyébként sem szeretek elől ülni). Iszonyú jó koncert volt, Örülök, hogy ott voltam.
CHICHAGO
Ödön bácsi komoly tisztviselői karriert futott be Amerikában. Családja is tehetősnek számított a magyar kolóniában. Jó humorú, kedves ember volt, hamar megkedveltük egymást. Egy hétfőn este azzal állított be, hogy hétvégére ne csináljak programot, megnézzük Chichagot. Így is tettünk, ezek is maradandó emlékek, a Lake Store Drive, a Michigen tó és a tetővendéglő, ami este a tóparton, a sokadik emeleten körbefordul, csodás kilátást biztosítva a tóra. Ott vacsorázunk – közölte Ödön bácsi. Nem volt ellenemre, elegáns hely volt és a női felszolgáló személyzet nem volt túlöltözött. Kétszemélyes ablak közeli asztalt kaptunk, ragyogó kilátással és egy hihetetlen méretű „sztéjk”-kel. A publikum elegáns volt, mi is. Ez ott csokornyakkendőt jelentett. Kezdtem felvenni az amerikai szokásokat. Előző nap a családtól egy különleges kubai szivart kaptam, amit zakóm belső zsebében tároltam. A „sztéjk” felénél úgy éreztem, hogy nincs tovább – a maradékot hazaviszem („dogibeg” Nagy duma!). Ittam két korty vörösbort, majd hátradőltem a széken és elegáns mozdulattal nyúltam jobb kezemmel a bal belső zsebben levő szivar felé. Ebben a pillanatban Ödön bácsi magyarul hangosan felkiáltott: „Ne mozdulj!!!” Nem értettem mi baj van? Aztán körbenéztem és lesápadtam. A körülöttünk lévő asztaloknál a jól öltözött férfiak keze rajtkész állapotban a mellük előtt volt és figyelve néztek. (Pisztoly a belső zsebben, hátha!)
Chichagoba nem megyek vissza.
GOLF
50 és 60 közötti hölgyek voltak. Régi amerikás magyarok, nagynéném barátnői. Gyakran jöttek vendégségbe és mindig a golfról beszéltek. Nem vagyok érdekelt, egy régi kézilabdás szerénytelenül vélekedik a „sétálós” sportokról. Egyébként is, ami kerek és gurul az nem lehet nekem probléma. A rokonság addig célozgatott, míg elvittek golfozni. Odafele menet az autóban a különböző ütők előnyéről-hátrányáról értekeztek. Én, ha nem is látványosan, de határozottan unatkoztam. Megérkeztünk a pályára.
Két idős hölgy és egy kis labda, amit egy ütővel ütnek, ez nem lehet kihívás, gondoltam. Elindult a játék. (A terep amúgy szép, nyugodt, élvezhető zöld mezös-dombos vidék volt.) Ők ütöttek először. Látványos szabvány mozdulattal, láthatóan tanult ütőtartással elég messze ütötték a golflabdát, nem túl közel a lyukhoz. Magabiztosan vettem kezembe az ütőt. Na, lássatok csodát, gondoltam, úgy elütöm ezt a kis micsodát, hogy jutalmat kap valaki, ha megtalálja. Mutatós ütésem eredményeként jókora fűcsomó emelkedett magasba, majd néhány méteres vonzó röppályát leírva, nyomorultul hullott a földre. A labda, amelynek mellé ütöttem, nyugodtan pihent eredeti helyén. Udvariasak voltak nem minősítették az ütést, csak ennyit mondtak: „Hívjunk kertészt.”
Többé nem golfozom.
BÚCSÚSZÓ
Elérkezett a búcsú ideje. Mindenkitől udvariasan, szeretettel elköszöntem. A búcsú délutánon sok „high ball” –t ittunk.
Bejelentkeztem elköszönni az urológia professzorához is. Elmondtam, hogy igen hasznos dolgokat tanultam és megköszöntem a látottakat. (Nála egy komoly műtétnél, nagy hasi érbe tört tumor, asszisztálhattam, amit külön megköszönhettem.)Búcsúként csak ennyit mondott „Nézze, mi senkinek nem mondjuk, hogy maradjon itt, Önnek sem mondjuk, de ha itt marad, holnap beállhat.” Jól esett.Megköszöntem, hazajöttem.
Azóta sokfelé jártam a világban. Már nem megyek, de jó visszagondolni, újra átélni a régi dolgokat. Ugyan éltető az emlék, de nagy igazság régi barátom Karácsonyi Rezső költő-kémikus zseniális megállapítása is „Egyre messzebbről szól a zene…”
