Filozófiát — eltekintve idevonatkozó tanulmányaimtól — két éven keresztül a lányomtól tanultam. Három és öt éves kora között foglalkozott velem, s úgy érzem nem egészen eredménytelenül.
Kérdései legtöbbször komoly lelkiismeret-vizsgálatra ösztönöztek. A technikai civilizáció iránti konzervatív érzéketlenségemre például akkor döbbentem rá; amikor a lányom egyik nyáralkonyi órában ezzel a kérdéssel fordult hozzám, a könyvszekrényen álló telefonkészülékre pillantva.
— Apu, ha mi már nem élünk, ki fogja felvenni ezt a szegény telefont, amikor csönget?
Jó, telefonellenes tory vagyok, de más vonatkozásban semmiféle konzervatív vonás nem található bennem — gondoltam magamban. Sajnos, ezt a bizakodást is öszszedöntötte a lányom néhány nap múltán, egy másik foglalkozás alkalmával.
Az asztal mellett ült, és színes ceruzákkal rajzolt. A rajz házakat ábrázolt, füstölgő kéményekkel, a háztetők fölött pedig két sugarait szóró nap ragyogott.
— Nagyon szépet rajzoltál — mondtam atyaian —, csak tudod, az nem helyes, hogy két napot rajzoltál az égre, hiszen magad is láthatod, hogy csak egy nap süt a Földre.
— Persee hogy látom — nézett rám egy sokat tapasztalt ember udvarias sajnálkozásával a lányom —, de ez más — bökött a rajzlapra — ez kép, ezen kettőnek kell lenni.
Csak nem lesz ez a gyermek absztrakt festő? — kérdeztem magamban némi aggodalommal, de a következő pillanatban szégyenkezve kellett rájönnöm, hogy megint konzervatív voltam. A lányom ugyanis így folytatta a magyarázatot.
— Nem érted? Hiszen te mondtad tegnap, hogy amikor nálunk süt a nap, akkor a föld másik oldalán sötétben vannak az emberek. Ez nem igazságos. Ezért csináltam még egy napot az égre. Legyen nekik is.
Éreztem, hogy nagyon sokat kell fejlődnöm, ha követni akarom lányom gondolatait, ezért ezentúl mindig csak néhány napos olvasás és jegyzetelés után merészkedtem be hozzá. Különben sem szeretek készületlenül állni nehéz problémák elé.
Egy kora téli napon mégis megfogott.Babáival játszott amikor beléptem a szobájába. Rövid időre engem is bekapcsolt a játékba, aztán, mint akinek egyéb tervei is vannak velem, a térdemre tette a kezét, és úgy kérdezte.
— Mondd, apu, van isten?
A kérdésre nem számítottam. Különösen arra nem, hogy ezt hatéves lányom teszi fel. Mit mondjak neki? Hogy adjak magyarázatot egy ilyen bonyolult természettudományi és filozófiai kérdésre? Mondjam neki, hogy van, de úgy, mint a tündérek, törpék és óriások? Vagy a háború emlékeire hivatkozva, feleljem ezt: sajnos, nincs. Vagy esetleg legyek vicces, és válaszoljak ilyenféle paradoxonnal: hála istennek, nincs.Végül is úgy döntöttem, hogy sebészi gyorsasággal és a gyógyítás érdekében történő kíméletlen biztonsággal válaszolok.
— Nincs — néztem szuggesztíven a lányom szemébe.
– Kösz -felelte.
I— Szívesen.
Elégedetten nézett rám. Ügy látszott, képzett materialistával állok szemben, aki előtt végre maradéktalanul sikerült megállnom a helyemet, amikor váratlanul újabb kérdéssel fordult hozzám.
-Még csak azt mondd meg, apu, ha lenne isten, ő mit hinne? Hogy van ember vagy hogy nincs?
Nem tudtam felelni. Még egyszer el kell olvasnom A filozófia nyomorát és az Antidühring-et.
