Mottó: „Ember tervez, isten végez.”
Péntek van.
Megyek a temetőbe.
Néhány hónapja, – a sűrű pénteki temetések okozta lelkiállapotom miatt – kértem rokonaimat, barátaimat, ismerőseimet, hogy ne siessenek az elmúlással. Persze a dolog – ahogy a mottó is mutatja – nemcsak az emberi akaraton múlik.
Együtt voltunk fiatalok. Ő a Női Klinikán, én az Urológián dolgoztam. Mindkettőnk érdeklődési szakterülete a meddőség volt. Én a férfiakkal dolgoztam, Ő a nőkkel, – így akaratlanul is többször értekeztünk egymással, amiből lassan barátság lett.
Siklósi Gyuri (Siklósi György nőgyógyász professzor) korszakának meghatározó szakembere volt. Példás aprólékossággal és nagyfokú hozzáértéssel foglalkozott a betegekkel. Egyre több és több házaspárt láttunk, akiket az ország különböző részeiből küldtek kollégák hozzánk. Együtt örültünk a jól megoldott, szakmai sikert hozó, emberi életet produkáló eredményeinknek.
Sok közös volt bennük. A hatalom és az élet sormintái nem érdekeltek bennünket. Közösen Gyurikának szólítottuk egymást.
Életem legnagyobb ajándékaként kaptam Tőle – feleségem veszélyeztetett terhességének értő figyelemmel kísérése mellett, – gyönyörű gyermekem születésének maradéktalan technikai levezénylését. Ő lett a lányom keresztapja.
Kivételesen vidám, mindig jókedvű, megoldáscentrikus, igényesen jó étvágyú ember volt. Számtalan cikkéből, kitűnő előadásairól külföldön is komoly elismerést hozó szakkönyveiről most csak ezt az egy mondatot írnám A női hormonokról kevesen tudtak annyit a világon mint Ő.
Inkább azt mondom el, hogy Tokióban a 80-as évek közepén a világkongresszuson csodálatos svéd asztal volt a fogadáson, az ételek előtt japán és angol nyelvű feliratokkal. Bár angolul elég jól tudtunk, nem voltunk képesek megfejteni a csodás ételköltemény mibenlétét. „Megkérdezem a pincért, – várjál” – mondtam, azonnal jött a válasz: „Gyurika, előbb megeszem, aztán megkérdezheted”.
Az akkori japán tömegközlekedésben szokás volt, úgynevezett ” push man” alkalmazása. Feladata a beszálló emberek, kocsiba történő benyomása volt, a jobb hely kihasználhatóság végett. Mikor be akartunk szállni, egy ilyen ” push man” közelített hozzá, már emelte a kezét, mikor Gyurika csúnya grimaszt vágva, a kezet megfogva belódította a kocsiba. Meglepődött. Aztán mi is beszálltunk és három megálló alatt elmutogattuk neki, hogy mi Közép-Európában nem szeretjük, ha lökdösnek bennünket. Jó hangulatban váltunk el.
Brazíliában a nemzetközi kongresszus társasági programjában hosszú folyami hajóút szerepelt. Gyurika egyik beosztottja jött és jelentett: „Megyek, lefoglalom a helyet Professzor úr.” Gyurika elgondolkozva válaszolt neki: „Előbb nézd meg, hogy egy ilyen hosszú úton adnak -e valamilyen ellátást, kosztot? – aztán ráérünk a helyekkel.”
Velem együtt szerette a jó zenét. Elvis volt a kedvencünk, különösen az „All shook up” , ami a mai napig mobiltelefonom hívó szignálja.
Szerette és értékelte az élet jó dolgait, szeretett örülni bárminek. Utolsó éveiben méltatlanul sokat szenvedett, egyensúlyzavara miatt járókerettel járt. Halála mégis váratlanul ért mindenkit.
A temetőbe a búcsúztatásra várva álltunk – Zsuzsával, kedves és gondos élettársával – komoly – aranyos orvos lányával és Bernard Arthur nőgyógyász Tanár barátommal, akivel sok évet együtt dolgoztunk. Arthurt szerettük, mindkettőnkkel jó viszonyban volt, sokat voltunk együtt. Korrekt, csendes, komoly, a szinte hibátlan ember. (Talán egyetlen hibája nevének némi betűeltérése: Bernard ARNAULT milliáros a világ hetedik leggazdagabb embere.)
Elnémítottuk mobiltelefonjainkat, felvettük a koszorúkat és indultunk a ravatalozóba.
Népes gyászoló gyülekezet. A ravatalozó előtt jelentős lehajtott fejű embercsoport, a terem bal oldalán a gyászoló család, jobb oldalán a barátok és közeli ismerősök álltunk. A búcsúbeszéd szép volt. Az utolsó mondatok előtt, volt egy rövid áhítatnyi hatásszünet.
A néma csendben a zsebemben megszólalt a temetés megkezdése előtt általam ellenőrizetten lehalkított mobiltelefon. Elvis „All shook up”. Nem hangosan, csendben, tisztán. Ijedten kaptam oda, hogy leállítsam, de ekkor egy kezet éreztem a vállamon. Az Arthur kezét. „Lehet, hogy Ő hív utoljára” mondta. Értettem.
A sírtól való távozás után elővettem a mobiltelefont.
Az utolsó három órában nem jelzett hívást.
Nyugodtan ültem le egy temetői padra. Gyurika egyféle megyünk én is úton vagyok, nem sokára nem kell nekünk mobiltelefon. Csak átszólsz az egyik felhőről a másikra nekem, hogy „Mi lesz az ebéd?” Én majd azt válaszolom, hogy mindegy, csak együtt együk meg. Ámen.
Gyurika, a Jóisten mindig szeretett Téged. Nyugodj békében.
