Miért választottunk magunknak egy Tuskót?

Visky Andrást olvasok, de fordítva vagyok bekötve. Előbb olvastam az Illegálisokat és csak aztán a Kitelepítést, de a csere ezúttal nem járt hátránnyal, hiszen az egyik az édesapjának a története, a másik a családé, amely a református lelkész bebörtönzése után egy Delta-vidéki internáló táborban szenvedte meg a maga kálváriáját.És bár sokat tudunk, tudok Erdélyről, ez ismeretlen világ. A romániai magyar írónak húsz évbe telt, míg tucatnyi másik könyv után eljött az ideje, hogy a saját és családja életével is megbirkózzon. Óhatatlan, hogy kíváncsi vagyok, mit ért ebből a még nálam is járatlanabb német olvasó, s miután az ÉS néhány hete közölt az ottani cikkekből válogatást, könnyű dolgom van.Már meg sem lepődöm, hogy az egyik amúgy izgalmas kritikában (Kleine Zeitung) a szerző Ceausescut említi, miközben a román diktátor, Erdély géniusza akkor még a közelben sem volt. Egyébként ő emlegeti a Nobel-díjas Herta Müllert is, szerint a Kitelepítésről azt állítja „Ilyen könyvet még nem olvastam. Szenzáció”.
KIcsit hosszan vezettem fel melyik csillagot választotta, de Visky megérdemli. Nos, egy másik kritikában (Perlentaucher) a szerző felteszi a költői kérdést: Az emberiség legnagyobb rejtélyét a magyarok képezik, akik évtizedek óta egy olyan tuskót választottak, mint Orbán Viktor, miközben gyorsabban termelik ki a világszínvonalú szerzőket, mint ahogy bárki is annyit mondhatna, hogy Nobel-díj.”
Az USA-ban élő magyar tudósokat nevezték el Mars-lakóknak, mert valami érthetetlen nyelven beszéltek és többet tudtak a világról, mint bárki a környéken.Úgy látszik, a gazdag magyar irodalom abból a forrásból merít, amit a magyar történelem sötét korszakainak tudunk be. Több költőnk és írónk van, akik ha angol vagy német nyelven írnának, már ugyancsak esélyük lett volt a Nobel-díjra vagy inkább világhírre. Ezt a nyelvi akadályt az utóbbi években egyre inkább sikerül átugrani, többek között Márai Sándor, Szabó Magda, Kertész Imre majd egy másik nemzedék, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László által.És akkor elintézhetném egy könnyed poénnal, hogy ez a borzasztó 16 év a magyar irodalomban bőséges termést hozott.
Sosem szerettem azokat, akik világpolgárként beállítva magukat, könnyedén elintézték Orbánt is, meg a régebbi szégyeneinket, hogy igen, „ilyenek vagyunk, ilyenek a magyarok”.Más nációknak is vannak bűnei, s többen közülük valóban elegánsan tudtak utóbb bocsánatot kérni, míg nekünk másokkal ez a mai napig nem sikerült. És a Tuskót is mi választottuk, vagy nem mi, mert én és sokan mások sosem szavaztak Orbánra, de a többség bedőlt neki és úgy tett, mintha vak és süket lenne, lenyelte a legnagyobb hazugsággombócot is.Évekig lehunyt szemmel jártunk Nyugaton, pedig ez a korai szocializmusban sem így volt, sőt büszkék voltunk a szovjet csapatok árnyékéban megélt gulyáskommunizmusra.Persze, a lassú ébredés megtörtént, ahogy egymásra rakódott a szemét, egyszer csak ledőlt a domb és a vezénylő tábornok már tehetetlen volt, tehetségtelen, korrupt csapata eldobálta a fegyvert, mint az iraki katonák a Sivatagi hadművelet idején.Már nem volt erejük meghúzni a ravaszt.Most a szélsőjobboldali, populista pártok népszerűsége idején úgy tekintenek ránk, mint egy váratlan csodára. Holott nincs itt semmiféle mágia, Ideje van a vetésnek, meg az aratásnak is. És a Tuskók sem maradhatnak örökké. Vigasztalnám a németeket is, hogy ha egyszer mégis hatalomra jutna az AFD, a kormányzás felőrölné őket, s ez Párizsban sem lenne másként.Trump vergődése jól mutatja, hogy a populisták sem nőnek az égig.