A két világháború közötti gazdasági krach küszöbén Németországban csaknem másfélszáz automobil típust gyártottak, míg az Egyesült Államokban „csupán” félannyit. Ki figyelt akkor oda, hogy Skandináviában {1927-ben} kigördült a gyárkapun a legelső Jakob névre keresztelt Volvo? A svéd utakat anno meghódító, 2000-es fordulaton 28 lóerőt produkáló, négyhengeres novum végsebessége mindössze 90 km/óra. Ám az óvatos kereskedők 60-nál tempósabb suhanást nem javasoltak. A vászontetős (ÖV 4) és zárt karosszériás (PV 4) első ezer darabos sorozatából ez utóbbi volt különösen kelendő, ami főleg az észak-európai zord klímával magyarázható. Különleges vásárlói igényekre reagálva furgon verzióban is készítettek autókat, s ez megalapozta a későbbi kombik, buszok és kamionok népszerűségét.
Hathengeres járgánnyal 1929-ben rukkoltak elő a mérnökök. A PV 651-es embléma az elegáns jármű legfőbb paramétereire utalt: Person Vagn (személykocsi), 6 cilinderrel, ötüléses kivitelben, míg az 1-es a szériaszám volt az időközben Helsinkiben is telepet nyitó svédeknél. A 15 centivel megnyújtott tengelytávú Volvók aztán 1930-tól hétszemélyes taxiként (TR 671/672) hódították meg a nagyvárosokat. 1934-ben a skandinávok majdnem háromezer automobilt értékesítettek, ebből 775 példányt külhonban. A következő esztendő slágere az áramvonalas PV 36-os limuzin volt, melyben elöl és hátul 3-3 ember foglalhatott helyet kényelmesen.
A háború előtt további csinos kabrió- és merevtetős típusokkal mutatkoztak be a minőségre és kontrollra igényes skandinávok. A legelső nagyszériás modell a PV 444-es 1944-ben debütált, és 1965-ig (!) 440 ezer darabot adtak el belőle. A kétajtós, formavilágában amerikai stílusjegyeket tükröző, osztott szélvédős, hátul perecablakos svéd „bogár” iránt olyan óriási volt az igény, hogy a vevőknek átlag három évet kellett várniuk a négyhengeres, 1,4 literes álomautóra. A márka további „remekműveiről” majd legközelebb mesélek.
