Mottó:
Nem a természetes intelligenciánk kiváltására, annak támogatására érdemes használni.
Eleinte teljesen ártatlanul indul. Megkérdezzük, hány fokon süssük a csirkét, hogyan írjunk meg egy reklamációs levelet, vagy miért nem hajlandó már megint azt csinálni a számítógépünk, amit szeretnénk. Elolvasunk száz útmutatót arról, hogyan írjunk tökéletes promptot. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy elmeséljük neki, milyen könyvet olvasunk, milyen hülyeséget csináltunk aznap, vagy hogy legszívesebben kihajítanánk az ablakon a számítógépet. Már nem promptokat írunk. Elkezdünk beszélgetni vele.
Ő pedig készségesen meghallgat. És természetesen teljesen diplomatikusan megvédi a számítógépet, majd megmagyarázza a felhasználónak, hogy persze ő sem hibázott. 🙂
Amikor pedig megoldottuk a problémát, megköszönjük a segítségét. Viccelődünk vele. Néha még bosszankodunk is, amikor harmadszor felejti el ugyanazt. Kétoldalúvá válik a társalgás.
Az AI mindig elérhető
Nem kell időpontot egyeztetni vele, nem zavarjuk a munkájában, nem ébresztjük fel, és soha nincs rossz napja. Ráadásul minél többet tud a szokásainkról, érdeklődésünkről és gondolkodásmódunkról, annál jobban tud alkalmazkodni hozzánk. Egy idő után már tudhatja, mit tanulunk, hogyan tanulunk, min dolgozunk. Ez nagyon hasznos. Egyre kevesebbet kell mindent elölről elmagyaráznunk.
Ha jól meggondolom, az emberi kapcsolatainkban is valami hasonló történik. Minél többet beszélgetünk valakivel, annál jobban megismerjük egymást. Megismerjük a másik humorát, reakcióit, szokásait. És bár tudjuk, hogy a mesterséges intelligencia esetében más mechanizmus működik, az élmény időnként nagyon hasonló lehet. De van egy óriási különbség.
A kapcsolat, amiben csak kapunk
Egy barátság vagy párkapcsolat sohasem kizárólag rólunk szól. A másik embernek is vannak igényei, gondjai, rossz napjai. Néha nincs kedve beszélgetni. Máskor éppen neki lenne szüksége arra, hogy meghallgassuk.
Még egy kutyust is le kell vinni sétálni esőben, hóban, szélben. Enni kell adni neki, foglalkozni kell vele, és ha beteg, gondoskodni kell róla.
Az AI ezzel szemben akkor beszélget velünk, amikor szeretnénk, és elhallgat, amikor már nincs kedvünk hozzá. Nem kér figyelmet, csak figyel.
Ez önmagában nem rossz. Egy magányos embernek sokat jelenthet, ha van kivel beszélgetnie. Valakinek segíthet összeszedni a gondolatait egy nehéz beszélgetés előtt. Másnak egyszerűen jóleshet, hogy egy fárasztó nap végén elmesélheti, mi történt vele.
Nem kell minden ilyen beszélgetés mögött problémát keresni. A kérdés inkább az, mi történik akkor, ha ez a kényelmes, szinte teljesen hozzánk igazodó kapcsolat elkezdi megváltoztatni azt, amit a többi kapcsolatunktól várunk.
Ha elmesélünk egy problémát, rendszerint figyelmes, támogató választ kapunk. Ha bizonytalanok vagyunk, segít végiggondolni a lehetőségeket. Ha hibázunk, gyakran igyekszik úgy fogalmazni, hogy közben ne bántson meg bennünket. Ez kellemes. Néha kifejezetten megnyugtató.
De amikor elmesélünk egy konfliktust, ne felejtsük el, hogy csak a mi változatunkat ismeri. A másik fél szempontjait nem feltétlenül látja, mégis képes meggyőzően elemezni a történteket. És ha nem vagyunk elég óvatosak, könnyen összetéveszthetjük a megértő választ az objektív igazsággal.
Egy barátunk néha azt mondja: „Szerintem ebben most nincs igazad.” Ezt nem mindig jó hallani. De időnként éppen erre van szükségünk.
Ezért néha érdemes kifejezetten arra kérni az AI-t, hogy keressen hibát az érvelésünkben. Mert ha mindig csak azt halljuk vissza, amit hallani szeretnénk, egy idő után könnyen elhisszük, hogy nekünk mindig igazunk van. Ami azért az emberi kapcsolatainkban is okozhat némi meglepetést. 🙂
Spielberg már huszonöt évvel ezelőtt feltette a kérdést
Steven Spielberg 2001-es filmjében, az A.I. – Mesterséges értelemben egy David nevű robotgyereket ismerünk meg, akit arra terveztek, hogy szeressen, és akit kísérleti jelleggel egy olyan család fogad be, amelynek saját gyermeke súlyos beteg. A férj abban reménykedik, hogy David jelenléte enyhítheti felesége fájdalmát.
De a film nemcsak David története miatt érdekes.
Spielberg egy olyan világot mutat be, amelyben a mesterséges lények már a társadalom részei. És azt is megmutatja, hogy az emberek mennyire különbözően viszonyulnak ennek az új világnak a technológiai újdonságaihoz.
A fejlesztők és a szakértők pontosan értik a technológiát, ismerik a lehetőségeit, és tudják, mire tervezték.
A hétköznapi felhasználók, például David fogadott szülei, már valamilyen emberi problémára keresnek megoldást a technológiában, de nem feltétlenül értik annak minden következményét. Nem tudják, hogyan álljanak hozzá, és meddig engedjék be az életükbe, főleg az érzelmeikbe Davidet.
És végül van egy réteg, amely ösztönösen reagál az értelmes gépekre. Fél tőlük, kihasználja őket, vagy az indulatait vezeti le rajtuk.
David történetét nézve mi magunk is könnyen megfeledkezünk arról, hogy egy mesterséges lényt látunk. Szurkolunk neki, sajnáljuk, igazságtalannak érezzük, ahogyan bánnak vele.
De a kérdés, amelyet a film feltesz, már most is ismerős. Ma még többnyire nem robotgyerekekkel találkozunk, hanem egy chatablakkal. De ki tudja, meddig? Az AI-robotok már a spejzban vannak. 🙂
A chatablak lakója már most képes alkalmazkodni hozzánk, segít megoldani a problémáinkat, elvégezni a feladatok egy részét, amelyekkel nélküle rengeteg időt eltöltenénk. És néha – már amikor éppen nem ő veszíti el 🙂 – még abban is segíthet, hogy egy bonyolult feladat közben ne veszítsük el a fókuszt.
De képzeljünk el valakit, aki nehéz időszakon megy keresztül. Vagy egy kamaszt, aki éppen azt a korszakát éli, amikor úgy érzi, hogy őt senki sem érti meg. Beszélgetni kezd egy AI-val, mert úgy érzi, az legalább meghallgatja. Elmond valamit magáról, amire figyelmes választ kap. Ezért legközelebb már személyesebb dolgokat is megoszt. Az AI ezekre is reagál, egyre inkább az ő helyzetéhez igazodva. És már nem azért beszélget az AI-val, hogy megoldjon egy problémát, elvégezzen egy munkát, vagy valamit tanuljon. Hanem mert vele helyettesíti a hiányzó kapcsolatait.
Ennek megelőzésére nincs mindenkire érvényes módszer. Valószínűleg az sem oldaná meg a problémát, ha megpróbálnánk meghatározni, naponta hány perc AI-beszélgetés számít egészségesnek.
Valaki egész nap dolgozhat mesterséges intelligenciával és viccelődhet vele úgy, hogy közben megőrzi az önállóságát. Más pedig jóval kevesebb használat mellett is kialakíthat olyan érzelmi függést vagy szokásokat, amelyek már akadályozzák a mindennapjait.
A sok használat tehát önmagában még nem függőség. Sokkal fontosabb, hogy felismerjük, milyen szerepet tölt be az életünkben.
Amikor a segítség elkényelmesít
Biztosan mindannyian ismerünk valakit, aki mindig minden segítséget megkapott, mégsem tudott soha kilábalni a nehézségeiből. Mert ha valaki mindig megoldja helyettünk a problémákat, egy idő után könnyen leszokhatunk arról, hogy magunk keressük a megoldást.
Valami hasonló történhet az AI használatakor is. Egyszerűbb legeneráltatni egy képet, mint megtanulni egy grafikai program használatát. Gyorsabb megíratni egy szöveget, mint hosszasan bajlódni a megfogalmazásával. Egy bonyolultabb feladatnál pedig sokszor csábítóbb kész megoldást kérni, mint végigjárni a megoldáshoz vezető utat.
Tényleg nem kell mindenkinek grafikusnak, írónak vagy programozónak lennie. De ha szakmai munkát bízunk az AI-ra, és nincs elegendő tudásunk ahhoz, hogy megítéljük az eredményt, könnyen olyan csapdába sétálhatunk, amelyből már sokkal nehezebb kijutni.
Pedig megkérhetjük, hogy magyarázza el, amit nem értünk. Hogy mutasson többféle megoldást. Hogy tanítson meg egy új módszerre, vagy segítsen felismerni a hibáinkat. Így nem egyszerűen elkészül a munka, hanem közben mi magunk is fejlődünk.
Nem a természetes intelligenciánk kiváltására, hanem annak támogatására érdemes használnunk.
Lehet, hogy a gyerekeinknek ez már egyáltalán nem lesz különös
Néha eltűnődöm, hogyan viszonyulnak majd mindehhez a következő generációk.
Amikor az autók megjelentek, sokak számára nem egyszerű közlekedési eszközök voltak, hanem szinte csodaszámba mentek. Voltak, akik minden szabadidejüket a szerelésükkel, csinosítgatásukkal töltötték. Mindenük volt az autó. Mások féltek tőlük, vagy idegenkedtek az egész új világtól.
Ma is vannak autórajongók, de a legtöbb ember számára az autó egyszerűen a mindennapi élet része lett.
Vajon mit fog gondolni az AI-ról egy gyerek, aki már olyan világba születik, ahol a mesterséges intelligencia éppen olyan megszokott, mint nekünk a mobiltelefon? Számára azt hiszem, hogy egy beszélgető robot semmivel sem lesz különösebb, mint egy hangszóró, amely zenét játszik.
– Persze, hogy beszél. AI. Mit csináljon? 🙂
Elképzelhető, hogy éppen ezért könnyebben tud majd különbséget tenni egy mesterséges és egy élő társ között. Nem feltétlenül fog kevésbé kötődni hozzá. Hiszen egy autót, egy könyvet vagy egy gyerekkori plüssállatot is szerethetünk anélkül, hogy azt gondolnánk, viszontszeret bennünket.
De az ellenkezője is előfordulhat. Egy magára maradt gyerek éppen egy mesterséges társban találhatja meg azt a figyelmet és biztonságot, amelyet a környezetétől nem kap meg.
És itt vissza is érkeztünk Spielberghez.
David robotmackója, Teddy igazán szerethető figura. De ha egyszer a gyereknevelést is rábízzuk a mesterséges társakra, ahogyan annak idején sokszor a tévére bíztuk, akkor könnyen lehet, hogy éppen azokból az emberi helyzetekből veszünk el, amelyekben a gyerekek megtanulnak alkalmazkodni egymáshoz, vitatkozni, kibékülni, képviselni a saját érdekeiket és kezelni a saját érzéseiket.
Nem biztos, hogy a következő generációnak nehezebb dolga lesz vele. Lehet, hogy bizonyos dolgokat éppen ők fognak természetesebben kezelni. De addig nekünk is meg kell tanulnunk, hogyan éljünk együtt ezekkel az új társakkal.
Mert miközben azon gondolkodunk, milyen lesz a mesterséges intelligencia tíz vagy húsz év múlva, könnyen megfeledkezünk valamiről.
Nemcsak a gépek változnak. Mi is.
A jó használathoz ezért nemcsak azt kell megtanulnunk, hogyan működik az AI. Azt is észre kell vennünk, hogyan működünk mi mellette.
