Ötven évig volt a képernyőn a legendás sportriporter, aki nemrég belépett a 9. X-be. Kopeczky Lajos tavaly még az életéért küzdött, háromszor jött vissza a halál torkából, szerencsére túlélte komoly betegségét és idén már újabb terveket szövögethet.
Hogyan ünnepelte a tekintélyes évszámot? – kérdeztük az ismert sportriportertől.
– A családommal, a feleségemmel és a fiaimmal egy közös ebéden, de a Fradi híres krónikásáról elnevezett Nagy Béla Hagyományőrző Egyesület elnöke, Takács Tibor is szervezett számomra szülinapi bulit neves sportolók részvételével. Rólam ugyanis közismert, hogy nagy Fradi szurkoló vagyok gyerekkorom óta. Büszke vagyok rá, hogy a közvetítéseimben sosem voltam elfogult a zöld-fehérek iránt, csak odahaza szeretteim körében. Annyira nem voltam elfogult, hogy ezt még az Újpest szurkolók is elismerték. Egyszer, amikor a Megyeri úton baktattam a meccsre, messziről üdvözöltek és skandálták: Lajos bácsi, gyere közénk! Pedig annyira zöld a szívem, hogy még a házam teteje is zöldszínű… A Ferencvárosban nőttem fel, természetes volt, hogy mindig a Fradinak drukkoltam. Most is, s várom, hogy újra bajnokok legyenek a fiúk. Tizenéves voltam, amikor az Üllői úti stadionba az első Fradi meccsre kijutottam, méghozzá, úgy, hogy egy fillérem sem volt jegyre. Ott ólálkodtam a bejáratnál, amikor észre vettem, hogy egy öttagú társaság odaadta a belépőket a jegyszedőnek, aki nem számolta meg, így hatodiknak csatlakoztam és simán bejutottam. Nagyon boldog voltam, hogy a lelátón szurkolhattam kedvenceimnek.
– És arra emlékszik, melyik volt élete első meccse, amit közvetített?
– Természetesen, az MTK-Csepel mérkőzés, 1960-ban. Ez azért is volt emlékezetes a számomra, mert október 23-át írtuk, és a Népstadionban a nádtetős közvetítő fülke mind a négy oldalán egy-egy fegyveres rendőr állt a négy évvel korábban kirobbant forradalom „emlékére”.
– Hogyan lett egy zenésznek és építészmérnöknek tanult fiatalemberből sportriporter?
– Tájékozott voltam a sportban és 1959-ben, amikor összetalálkoztam Vitray Tamással, aki akkor már elég ismert volt, egyszer csak odavetettem neki fiatalos hevülettel: „Én is szívesen kipróbálnám ezt a bohócságot a tévében”. Nosza – bíztatott -, írjak Radnai Jánosnak, a Magyar Televízió Sportosztálya vezetőjének. Írtam és kilenc évig úgy riporterkedtem, hogy közben építészmérnökként dolgoztam. S ekkor szóltak, hogy vagy főállásban dolgozom a továbbiakban, vagy nem kell többet jönni. Így kerültem a televízió státuszába 1969-ben. Életem egyik legjobb húzása volt, nagyon szerettem ott dolgozni. Kezdetben mindenkivel jóban voltam, Vitraynak még házat is terveztem. Később megszakadt vele a kapcsolat, már vagy harminc éve nem beszéltünk… Egyébként Vitár Robival és Gyulai Istvánnal voltam a legjobb barátságban.
– Édesapja Alajos volt, ön is ezen a keresztnéven élt évtizedekig, hogyan lett Lajos?
– Radnai Jancsinak köszönhetem, aki azt mondta mikor odakerültem, hogy ilyen néven nem lehetek sportriporter, legyek Kovács Lajos. Mondtam, hogy inkább maradnék az eredeti nevemen, legfeljebb az A-betűt elhagyom. Elhagytam.
– Jól tette, mert akkor talán sose ismeri meg második feleségét, akivel már negyven éve együtt él.
– Valóban, a televíziózásnak köszönhetem Kingát (Wertán Kinga), aki kitűnő jégtáncos volt. Két gyerekünk született, az előző házasságomból is két gyerek van.
– Tavaly komoly betegségen esett át, majdnem itt hagyott bennünket. Hogy van jelenleg?
– Köszönöm most már jól, bár a gondolkodásom kicsit lelassult, néha nehezen jutnak eszembe nevek vagy események, a beszédem sem olyan pergő, mint volt, de nem panaszkodom, mert élek. Úgy látszik, a Jóistennek még tervei vannak velem. Igen komoly betegségből gyógyultam fel, gyomorpanaszokkal és hasnyálmirigy-gyulladással kerültem kórházba tavaly ősszel, és csaknem húsz kilóval lettem könnyebb. Háromszor jöttem vissza a klinikai halálból, de megúsztam. Gyönyörű életem volt, szeretetben éltem le a 90 évemet, szép családom van. A napjaim csendesen telnek, zenét hallgatok, nézem a sportadásokat. Egy tervem azért még van, újra elkezdek zongorázni a magam örömére, hiszen fiatalkoromban orgonáltam templomokban és nagyon hiányzik a zenélés.
