„Az államelnök apja csak egy szimpla náci szimpatizáns, szélsőjobboldali és antiszemita vidéki ügyvéd volt, nem a kommunista terror ártatlan áldozata” – írja Karsai László történész a HVG-n Sulyok Tamás apjáról.
Az új államfő még az Alkotmánybíróság elnökeként mondta azt a kolozsvári Krónikának, hogy az apját 1946-ban távollétében halálra ítélte a népbíróság, főleg azért, mert székesfehérvári válóperes ügyvédként elvállalta egy olyan nő ügyét, akinek a férje később a város párttitkára lett. Sulyok azt mondta, az apja csak úgy tudta elkerülni a kivégzést, hogy tíz évig az ország másik felében bujkált.
A történész szerint viszont minden másképp volt, vagyis az új köztársasági elnök vagy rosszul olvasta a családi kalendáriumot, vagy csak hazudik. Úgy tűnik, a magyar államfőket üldözi a sors vagy inkább a múlt, mert miközben a fiúk nem felelhetnek apjuk bűneiért., hazudni akkor sem illik az Alkotmánybíróság elnökének.
„Édesapját, Sulyok László székesfehérvári ügyvédet soha, senki, legkevésbé a népbíróság nem ítélte halálra. Az igaz, hogy elkezdett bujkálni, de nem 1946-ban, és nem az állítólagos halálra ítélése után, hanem már 1945 tavaszán, közvetlenül a felszabadulás után.”
A korabeli népügyészségi akta szerint 1945. május 25-én rendelték el a nyomozást Sulyok László ügyében, aki ekkor már hetek óta „szökésben volt”. A hatóságok azért figyeltek fel rá, mert 1944. június 17-én a Fejérmegyei Napló Zászlóbontás címmel közölte Sulyoknak, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt Fejér megyei vezetőjének a cikkét. A párt két vezetője, Baky László (aki 1944-ben belügyi államtitkárként vett részt a vidéki zsidóság deportálásának megszervezésében) és Pálffy Fidél ott volt Szálasi Ferenc alvezérei között az 1930-as évek végén, de Karsai szerint még „Szálasinál is elvakultabban voltak nácibarátok”. A népbíróság mindkettőjüket halálra ítélte, és ki is végezték őket.
Sulyok László cikke az ország német megszállását ünnepelte azzal, hogy 1944 március végén „végre levegőhöz jutottunk”. Sulyok a cikke végén azt írta:
„A pártszervezetek kiépítését eszköznek tekintjük a magyarság jobb jövőjének kiműveléséhez. Jöhet hozzánk mindenki, akit zsidó vértől való mentessége, erkölcsi feddhetetlensége és magyar nemzetiszocialista meggyőződése erre feljogosít.”
Karsai szerint érthető, hogy a háború után elbújt, de ezért az egy cikkért a korabeli népbírósági gyakorlatot ismerve legfeljebb pár hónap börtönre ítélték volna, ha mása nácibarát és háborúpárti cikk írásánál súlyosabb bűnt nem tudtak volna rábizonyítani.
Az ügyet 1949-ben újra elővették, de 1950-ben megszűnt a nyomozás, mivel Sulyok több ügyvéd kollégája azt vallotta, hogy a cikket a gyanúsított már annak idején sem vállalta, kettőjük szerint azt egy cisztercita nyilas pap írhatta Sulyok neve alatt. Karsai szerint viszont Sulyok ügyvéd barátai csak így akarták őt megmenteni, mert ha ártatlan lett volna, legkésőbb a háború után megpróbálta volna tisztázni az évekig tartó bujkálás helyett.
Karsai szerint kérdés, hogy mindezt tudja-e az apjáról Sulyok Tamás. „Ha tudja, akkor tudatosan hazudik, hamisít, legendát gyárt nemzetiszocialista apja állítólagos halálra ítéléséről. Vagy csak egy nagyon könnyen megtéveszthető, naiv emberről van szó, aki mindent elhisz, amit szülei és/vagy idősebb testvérei neki (be)mesélnek? Neki, mint képzett jogásznak, akinek ismerősei között talán még történészek is vannak, könnyű lett volna ellenőrizni, hogy édesapja neve szerepel-e az 1945 után halálra ítéltek 500 fős névsorában. Jobb lett volna, ha mielőtt elkezdi terjeszteni, hogy apját a gonosz kommunista népbíróság halálra ítélte, és szegénynek tíz évig kellett bujkálni, először megpróbál utánanézni annak, hogy milyen politikai nézeteket vallott dr. Sulyok László székesfehérvári ügyvéd 1945 előtt”.
