Sosem fogjuk megtudni, hogyan működnek a mai műsorszervező irodák, pedig érdekes volna, hogy a Live Nation, amely Csehországban és Magyarországon is jelen van, miért köt le három Bob Dylan koncertet Prágában és egyet sem Budapesten. Mindenesetre Prága nincs messze, 6 órás autóút és október 5-én volt szerencsém az O2 Arénában látni a 83 éves, Nobel díjas költőt és zenészt. Furcsamód már az első percekben a róla szóló film (I’am Not There) jött elő, mert itt sem volt jelen. Egyszer csak elkezdődött a koncert, alig látszott belőle valami, mert a zongora mögött ült. Egyetlen szót sem szólt, még a „Hello, Prague” sem hangzott el, s a koncert végén meghajolt és kiment. Semmi ráadás, semmi búcsút, a lámpák rögtön felgyulladtak, nyilván ezt kérte, hogy ne legyen felesleges taps.
Egy koncert természetesen nem kívánság műsor, de a nagy öregek sosem felejtkeznek el a közönségről, s legyen az Rolling Stones, Paul McCartney vagy Bruce Springsteen, az új dalok mellett mindig játszanak több klasszikust is. Nos, Bob Dylan nem így tett, a mostani amerikai és európai turnéján. Eljátszotta zenekarával a 2020-as stúdióalbumát és nem csendült fel, sem a Blowin in the Wind, sem a Like a Rolling Stone, sem a Knockin on the Heaven’s Door. És hát ezen az albumon is voltak gyengébb dalok, de ez a mestert nem zavarta, a program is ugyanaz volt Prágában, mint mondjuk Cincinnattiban. Még a dalok sorrendje sem változott. Csak Dylan flegmasága örök.
A színpad maga is szinkronban volt Dylan előadásával. Egy vörös függöny előtt játszottak,hangulatvilágításban. Projektor sem volt, így hiába kis aréna O2, nem sokat láttunk a zenészekből. Dylan a koncert közben egyszer sem állt fel, nem vett a nyakába gitárt, néha azért megszólaltatta a szájharmonikát. A Nobel díjat egyedül ő kapta meg a műfaj művelői közül, mégsem ment el Stockholmba, pedig az mégiscsak történelmi pillanat volt, s John Lennon, Leonard Cohen vagy éppen Pete Seeger is megérdemelte volna.
