Régen, egy kártyapartiban remekeltem,
Még a hatvanas évek elején, Budapesten.
Az asztaltársaság egy befolyásos tagja,
Nagy szívességet kért tőlem másnapra.
A Gellért Szálló sörözőjében kedden,
Egy híres színész és a kor konferansza
Már tűkön ülve várakoztak énrám,
Hogy végre mikor megyek már arra?
A bemutatkozás mintegy parádriposzt,
Aztán rögtön jött is az első piros oszt!
Pörögtek a partik, gurult egy-két Forint,
Nem mozdultunk, rossz idő volt odakint.
Jól jött a lap, nem panaszkodhattam,
Az ultit betli követte, meg a hússzáz.
A kontrákat pedig jól rekontráztam,
Mondták is, te a végén megaláz a srác.
Az önrabló ulti változatos, és igazságos,
A partnerünk általában osztásonként más.
Még a hazug bemondások is lejátszandók,
Az osztó keze pedig mostanában egy áldás.
Addig-addig gyarapodott a nyereményem,
Hogy már egy jó vacsorára is összegyűlt.
Valamennyien akkorra már megéheztünk,
Így nem csak nekem ízlett a remek libasült.
A finom falatok után ismét játszottunk,
Az én lapjárásom egy csapásra elromlott.
Így ezzel a nagy küzdelem kiegyenlítődött,
A konferanszunk mondja: ismét megbotlott.
A híres komikus színész megszólalt,
Kedves uraim! Piros ász oszt, nem oszt.
Az utolsó előtti parti lapjait felvettük,
Még bőven elérhetjük a hajnali villamost.
Fizettünk. Én a pincértől kértem két szitát.
Kihozta, aztán átadta nekem a szita párt.
Uram! Minek ez magának? Kérdezhetek?
Azért, hogy jól átrázhassalak benneteket.
